kritika

Börtönös filmekkel túlságosan nem kényeztetnek el minket, de azért senki nem esne kétségbe, ha fel kellene sorolnia néhány olyan produkciót, amelynek története nagy része a sitten játszódik. Akció kategórián belül megemlíthetnénk a Sylvester Stallone nevével fémjelzett Bosszú börtönében filmet vagy a Jean-Claude Van Damme főszereplésével készült Börtöncsapdát, esetleg beugorhat Steven Seagal utolsó moziban bemutatott produkciója, a Félholt is, két éve pedig Jason Statham a Halálfutamban száguldozott. Persze akadnak komolyabb filmek is, Stephen King horrorguru könyveiből két drámai jellegű művet is a gyöngyvászonra adaptáltak, mindkettőt Frank Darabont dirigálta, a Halálsoron és A remény rabjai az imdb-n minden idők legjobb 100 film között szerepel (a felhasználók szavazatai alapján), de említésre méltó lehet még Az elítélt, amely a mozikat elkerülve DVD-n látta meg a napvilágot, nemrég pedig A prófétát istenítette mindenki. A Cell 211-et a spanyolok készítették, nem hiába aratott Goya-díjátadón.

Olvasd tovább →

Az első részről itt, a harmadikról itt olvashatsz.

Ki a leglazább és legjobb dumájú képregényfigura? Akad egy-kettő, ott van például Peter Parker, aki miután felölti jelmezét két csapás között elsüt egy poént is, Fáklya pedig szintén szeret humorizálni. A filmek terén már más a helyzet, Pókember csendesen vívta kemény harcát, Johnny Storm viszont a mozis verzióban is nyomta a szövegelést, de kétségkívül Tony Stark lett az, aki rajzolt másához képest legalább (vagy inkább sokkal) könnyedebb, lazább lett, bár nem emelgette oly sűrűn a piát a szájához, mint a képregényekben.

Olvasd tovább →

Úgy tűnik, 2010 az az év, amikor néhány rendező eltér a tőle megszokott hangnemtől. Az Alice Csodaországban láttán meg nem mondta volna senki, hogy az valóban Tim Burton munkája és Az utolsó léghajlító előzetese alapján úgy látszik M. Night Shyamalan sem egy rejtélyes, misztikus, lassan folydogáló produkciót fog készíteni. Kevin Smith is váltott, ezúttal nem a saját forgatókönyvéből dolgozott és habár ismét egy vígjátékot szállított, a végeredmény mégis teljesen más, azokhoz képest, amit eddig készített.

Olvasd tovább →

Mi a jellemzője a legtöbb átlagos, amerikai filmes házaspároknak? A válás szélén lavíroznak, ám a végén történik valami, ami közben (vagy utána) felfedezik, hogy jobban vonzódnak egymáshoz, mint bárki máshoz. A Párterpáiában a válás ugyan még nem került szóba a felek között, nem is fordult meg a férj és feleség fejében a gondolat, bár nem sok hiányzik hozzá, hogy hamarosan felvetődjön a szakítás ötlete, ugyanis hétköznapjaik túl szürkék, már nem hozzák túlságosan lázba egymást és holtfáradtan esnek haza, ami után alig van kedvük a heti szokásos vacsorához. Ám egy nap puccosabb helyre mennek, sikerül asztalhoz jutniuk, de úgy, hogy valaki másnak adják ki magukat és itt kezdődnek a bajok, az estéjük egy csapásra más lesz, mint a többi.

Olvasd tovább →

Elvis Presley és Kennedy elnök vs. Múmia. Joe R. Lansdale fejében született meg az a pihent gondolat, hogy a rock’n’roll koronázatlan királyát és John F. Kennedyt összeereszti egy ősi múmiával. A sztori nem évtizedekkel ezelőtt, hanem napjainkban játszódik, annak ellenére, hogy Presley 1977-ben elhunyt, Kennedy pedig Dallasban lett merénylet áldozata, mindketten a föld alatt pihennek, legalábbis a hivatalos verzió ez lenne. Ám mi van, ha még mindig élnek, előbbiről egyébként is úgy vélik sokan, hogy nem halálozott el(a Men in Blackben pl. egyszerűen csak hazament), hanem még vígan éli valahol öreg napjait. A képlet szerint mindkét figura egy szeretetotthonban tengeti életét, ám az intézmény akár idősek számára fenntartott diliházként is funkcionálhatna, hiszen akad itt egy-két érdekes figura és hiába állítja magáról a két főszereplő, hogy nem azok, akiknek hiszik őket, a játékidő végéig nem derül ki, hogy csak elmebajosak agy pedig valóban az igazat mondják. Ha drámáról lenne szó, akkor nyugodt szívvel rávághatnánk, hogy csak két kettyósról van szó, de igazság szerint nem lehetünk ebben teljesen biztosak.

Olvasd tovább →

Mitológiai lényekkel nem csak a szekrény, de a padlás is tele van. Ha egy ország turkálni kezd a múltjában bizonyára fel tud mutatni néhány érdekes mende-mondát vagy teremtményt. Hollywood pedig mindig is szeretett turkálni, a görögöknél pedig lehet is, hiszen elég gazdagon el vannak eresztve különféle legendákkal, bátor héroszokkal és halálos teremtményekkel. Ahelyett azonban, hogy új dolgokat választottak volna ki az igazán széles választékból, inkább egy régi alkotást porolt le. Az eredeti Titánok harcát 1981-ben mutatták be, rengeteg rajongót szerzett, az alkotásnak még így 2010-ben is megvan a maga a bája, ám a trükkök ma már megmosolygtatják az embert.

Olvasd tovább →

Clint Eastwood nem játszik biztonsági játékot, nem úgy ismerjük, mint aki szokványos történetekkel traktál minket és nem hajlik meg a stúdiók akarata előtt. Pedig a fejesek azt várják, hogy folyjon a dollár a kasszákba, az Invictus esetében pedig egy percig sem lehettek biztosak abban, hogy ebből profitálni fognak. Hiszen még az amerikai elnökökről készült mozifilmekre (W., Nixon) sem tódult a nép, a rögbis téma pedig csak Amerikában hozta eddig a legtöbb bevételt, külhonból épphogy-csurran cseppen valami, ráadásul itt csak egy idő után kerül elő a sport.

Olvasd tovább →

Az amerikai remake-ről BeniMan írt.

Van, aki Agatha Christie-krimikre esküszik, olyanok is akadnak, aki Ed McBaint kedvelik, itthon Leslie L. Lawrence tudhat maga mögött kisebb-nagyobb rajongótábort. Néhány éve a svédeknél Stieg Larsson Millenium trilógiája számít a csúcsnak a bűnügyi történetek terén, a helyi filmipar le is csapott a könyvekre és mindhárom regényből készítettek egy-egy mozikban is bemutatott alkotást. A siker szele Hollywoodban is becsapta néhány stúdió ajtaját, betervezték az Álomgyárban (lassan remake-gyárnak lehetne nevezni) az amerikai verziót, amelyet majd David Fincher fog dirigálni, és ha minden igaz, Carey Mulligan fogja az egyik főszerepet eljátszani.

Olvasd tovább →

A Párizs, szeretlek! (Paris, je t’aime) után valamivel felröppent a hír, hogy lesz new yorki változata is a filmnek; ez már jó ideje volt, azóta el is készült a film, de valamiért nem sokat hallani róla.

A film, akárcsak a nagy elődje, több, kisebb romantikus történeten keresztül próbálja megragadni, amit csak lehet a szerelemből. Mégpedig elsősorban a romantika összetettségét ragadja meg. Van például olyan eset, amikor két idegen párbeszédét figyeljük, ami nem vezet sehová, de a két személy között ott van a romantikus fellángolás és van olyan szerelem is, amelyik már évtizedek óta izzik és persze a kettő között is jó néhány variáció. Az epizódok különböző rendezők keze alatt keltek életre, és érdekesség, hogy Natalie Portman, és Scarlett Johansson is kipróbálta magát a kamera másik oldalán.

Olvasd tovább →