kritika

Úgy tűnik, 2010 az az év, amikor néhány rendező eltér a tőle megszokott hangnemtől. Az Alice Csodaországban láttán meg nem mondta volna senki, hogy az valóban Tim Burton munkája és Az utolsó léghajlító előzetese alapján úgy látszik M. Night Shyamalan sem egy rejtélyes, misztikus, lassan folydogáló produkciót fog készíteni. Kevin Smith is váltott, ezúttal nem a saját forgatókönyvéből dolgozott és habár ismét egy vígjátékot szállított, a végeredmény mégis teljesen más, azokhoz képest, amit eddig készített.

Olvasd tovább →

Mi a jellemzője a legtöbb átlagos, amerikai filmes házaspároknak? A válás szélén lavíroznak, ám a végén történik valami, ami közben (vagy utána) felfedezik, hogy jobban vonzódnak egymáshoz, mint bárki máshoz. A Párterpáiában a válás ugyan még nem került szóba a felek között, nem is fordult meg a férj és feleség fejében a gondolat, bár nem sok hiányzik hozzá, hogy hamarosan felvetődjön a szakítás ötlete, ugyanis hétköznapjaik túl szürkék, már nem hozzák túlságosan lázba egymást és holtfáradtan esnek haza, ami után alig van kedvük a heti szokásos vacsorához. Ám egy nap puccosabb helyre mennek, sikerül asztalhoz jutniuk, de úgy, hogy valaki másnak adják ki magukat és itt kezdődnek a bajok, az estéjük egy csapásra más lesz, mint a többi.

Olvasd tovább →

Elvis Presley és Kennedy elnök vs. Múmia. Joe R. Lansdale fejében született meg az a pihent gondolat, hogy a rock’n’roll koronázatlan királyát és John F. Kennedyt összeereszti egy ősi múmiával. A sztori nem évtizedekkel ezelőtt, hanem napjainkban játszódik, annak ellenére, hogy Presley 1977-ben elhunyt, Kennedy pedig Dallasban lett merénylet áldozata, mindketten a föld alatt pihennek, legalábbis a hivatalos verzió ez lenne. Ám mi van, ha még mindig élnek, előbbiről egyébként is úgy vélik sokan, hogy nem halálozott el(a Men in Blackben pl. egyszerűen csak hazament), hanem még vígan éli valahol öreg napjait. A képlet szerint mindkét figura egy szeretetotthonban tengeti életét, ám az intézmény akár idősek számára fenntartott diliházként is funkcionálhatna, hiszen akad itt egy-két érdekes figura és hiába állítja magáról a két főszereplő, hogy nem azok, akiknek hiszik őket, a játékidő végéig nem derül ki, hogy csak elmebajosak agy pedig valóban az igazat mondják. Ha drámáról lenne szó, akkor nyugodt szívvel rávághatnánk, hogy csak két kettyósról van szó, de igazság szerint nem lehetünk ebben teljesen biztosak.

Olvasd tovább →

Mitológiai lényekkel nem csak a szekrény, de a padlás is tele van. Ha egy ország turkálni kezd a múltjában bizonyára fel tud mutatni néhány érdekes mende-mondát vagy teremtményt. Hollywood pedig mindig is szeretett turkálni, a görögöknél pedig lehet is, hiszen elég gazdagon el vannak eresztve különféle legendákkal, bátor héroszokkal és halálos teremtményekkel. Ahelyett azonban, hogy új dolgokat választottak volna ki az igazán széles választékból, inkább egy régi alkotást porolt le. Az eredeti Titánok harcát 1981-ben mutatták be, rengeteg rajongót szerzett, az alkotásnak még így 2010-ben is megvan a maga a bája, ám a trükkök ma már megmosolygtatják az embert.

Olvasd tovább →

Clint Eastwood nem játszik biztonsági játékot, nem úgy ismerjük, mint aki szokványos történetekkel traktál minket és nem hajlik meg a stúdiók akarata előtt. Pedig a fejesek azt várják, hogy folyjon a dollár a kasszákba, az Invictus esetében pedig egy percig sem lehettek biztosak abban, hogy ebből profitálni fognak. Hiszen még az amerikai elnökökről készült mozifilmekre (W., Nixon) sem tódult a nép, a rögbis téma pedig csak Amerikában hozta eddig a legtöbb bevételt, külhonból épphogy-csurran cseppen valami, ráadásul itt csak egy idő után kerül elő a sport.

Olvasd tovább →

Az amerikai remake-ről BeniMan írt.

Van, aki Agatha Christie-krimikre esküszik, olyanok is akadnak, aki Ed McBaint kedvelik, itthon Leslie L. Lawrence tudhat maga mögött kisebb-nagyobb rajongótábort. Néhány éve a svédeknél Stieg Larsson Millenium trilógiája számít a csúcsnak a bűnügyi történetek terén, a helyi filmipar le is csapott a könyvekre és mindhárom regényből készítettek egy-egy mozikban is bemutatott alkotást. A siker szele Hollywoodban is becsapta néhány stúdió ajtaját, betervezték az Álomgyárban (lassan remake-gyárnak lehetne nevezni) az amerikai verziót, amelyet majd David Fincher fog dirigálni, és ha minden igaz, Carey Mulligan fogja az egyik főszerepet eljátszani.

Olvasd tovább →

A Párizs, szeretlek! (Paris, je t’aime) után valamivel felröppent a hír, hogy lesz new yorki változata is a filmnek; ez már jó ideje volt, azóta el is készült a film, de valamiért nem sokat hallani róla.

A film, akárcsak a nagy elődje, több, kisebb romantikus történeten keresztül próbálja megragadni, amit csak lehet a szerelemből. Mégpedig elsősorban a romantika összetettségét ragadja meg. Van például olyan eset, amikor két idegen párbeszédét figyeljük, ami nem vezet sehová, de a két személy között ott van a romantikus fellángolás és van olyan szerelem is, amelyik már évtizedek óta izzik és persze a kettő között is jó néhány variáció. Az epizódok különböző rendezők keze alatt keltek életre, és érdekesség, hogy Natalie Portman, és Scarlett Johansson is kipróbálta magát a kamera másik oldalán.

Olvasd tovább →

Jackie Chan neve hallatán az embernek beugrik az a korszak, mikor nem egy perc alatt zavarta le a hong-kongi sztár a bunyókat, hanem sokkal tovább tartott a dolog és tátott szájjal néztük mire képes Chan. Akár egy bámulatos harcművész bemutatónak is elment volna néhány olyan mű, amiben feltűnt. Filmjeibe sikerült jó adag humort csempészni, még a bunyós jelenetek közepén is el tudott sütni egy poént vagy képes volt olyan grimaszt vágni, ami láttán szélesen elmosolyodtunk. Sajnos felette is eljárt az idő, mint a többi akciósztár esetében. Vegyük csak Steven Seagalt, aki fáradtan üti meg ellenfelét kézélével, aki pedig rögtön kifekszik, már a pisztolyt sem tudja olyan könnyedén célra tartani, mint régen, ugyanez igaz a többi, „csak dvd filmeket” gyártó kollégáira (Wesley Snipes, Jean-Claude Van Damme). Chan még tartja magát a mozik világában, de már ő sem nyújta azt, mint régen.

Olvasd tovább →

Valaki biztosan összeírta már a szokásos alapsablon történeteket, ezt pedig bármikor és bárhol elővehetik az ötlethiányban szenved filmesek, ha éppen semmi más nem jut eszükbe, akkor felcsapják a nagykönyvet és ahol kinyílik abból a sztoriból készítenek valamit. Ebben a bizonyos gyűjteményben található meg az is, ahol adott egy páros, akik elhidegültek egymástól, folyamatosan szekálják egymást, ám közösen belebonyolódnak valamiféle furmányos ügybe, a végén pedig újra egymás karjaiban kötnek ki. Az Exférj újratöltve vázát is ez sablon adja, már csak egy jobb forgatókönyvet kellett volna összehozni, de a stúdiót ez kevésbé érdekelte, inkább abban biz(hat)ott, hogy majd a sztárokkal eladja a filmet.

Olvasd tovább →