kritika

Valahol a vadnyugaton járunk, egy kalapos-borostás fickó rúgja be egy roskatag házikó ajtaját, winchesterét a benn tartózkodó bájos hölgyeményre fogja. Az illető a „leghitványabb, legmocskosabb vadállat a Missouritól nyugatra”. A rossz modorú alak két dolog miatt tette tiszteletét a rozoga ingatlanban, az egyik a nőnél lévő kincs, a másik pedig, hogy szívesen eltenné láb alól a forróságtól teljesen átizzadt asszonyt, ám úgy alakul, hogy végül ő végzi a kalyiba padlózatán. Ám vadnyugat törvényei szerint a gazfickóknak mindig vannak fivéreik, akik mindig feltűnnek, ám amilyen gyorsan jelennek meg a lovasok, olyan gyorsan fut be a nő szíve választottja, aki precíz lövésekkel leszedi a haramiákat, végül a megmentő és a hölgy egymás karjaiba omlanak, teljes az öröm és a boldogság, happy end.

Olvasd tovább →

Inkább a tévébe való, mint a mozikba – írta több kritikus is a bemutató után. A CBS Films első forgalmazott filmje nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Harrison Ford hiába vette szárnyai alá a drámát, olyat zakózott a mozikban, hogy abban nem volt köszönet, ráadásul keményen lehúzta szinte az összes kritika a művet. Pedig nem sikerült rosszul a film, egyáltalán nem.

Olvasd tovább →

Az 1991-es verzióról itt írt Koimbra.

Egy-két éve még talán felkaptuk a fejünket, ha hallottuk, hogy Hollywood hozzányúl egy régi filmhez, történethez, amelyet új köntösbe beburkolva küldenek a nézők szeme elé. Manapság már annyira elárasztottak minket a feldolgozások illetve a remake tervezetek, hogy lassan már egy felháborodott „Mi van?”-t sem morgunk el a bajszunk alatt. Ridley Scott kedvenc színészével Russell Crowe-val karöltve a Robin Hoodot nézték ki maguknak, de nem csak az volt a tervük, hogy a Szentföldről hazatérő alak azonnal bevesse magát a sherwoodi erdőbe és az ott fellelhető több tucat törvényen kívülivel Nottingham seriffjének az agyára menjen. Az elképzeléseik között szerepelt, hogy ezúttal a seriff szemszögéből mutatják be az eseményeket, ám a terv dugába dőlt, a forgatókönyv pedig átírásra került, a sztori így olyannyira megváltozott, hogy ismételten Robin állhatott a középpontba.

Olvasd tovább →

Jerry Bruckheimer a kaland-és akció producerfélisten sorra szállította az évtizedek alatt az élvezhető, szórakoztató popcornfilmeket. Tudja mi kell népnek, a népnek pedig általában az kell, amihez Bruckheimer a nevét adja. A tisztelt közönség is megkapja a magáét és a neves producer is megkapja a bankszámlájára a több millió dollárt. Ezen kívül elmondható, hogy nem csak a jól bevált sémát követi, ugyan ki mert volna hatalmas összegeket belepumpálni egy kalózos filmbe, amikor az ilyen témájú művek inkább megbuknak (anno a Carolco is egy ilyen mű után csukta be a kapuit). A számítógépes játékok moziváltozatai sem tudtak hatalmas eredményeket felmutatni, a cél ezen a téren inkább az volt, hogy minél kisebb összegből hozzanak össze egy filmet, így remélhetőleg némi profitot is viszontláthatnak az alkotók. 150 millió dollárt (plusz marketing) költeni egy ilyen produkcióra már-már őrültségnek tűnhet, annak fényében, hogy a Tomb Raider számít a legsikeresebb adaptációnak (273 millió dollár, ami jelen esetben kevés lenne a Perzsia hercegének). Az még a jövő zenéje, hogy miképp muzsikál a film a kasszáknál, ám azt már tudni lehet milyen szórakozásfaktorral rendelkezik a mű. Jelentem, kicsivel.

Olvasd tovább →

Ip Man az első részben megmutatta, hogy a Wing Tsun stílusnak igenis van keresnivalója a harcművészetek között, mi több ha valaki tökélyre fejleszti tudását, akkor nem akad ellenfele, a többi iskola mesterét könnyedén küldi a poros padlóra. Az alkotók felismerték, hogy a nép inkább egy remekül kivitelezett harcművész filmet látnának inkább, ezért ilyen történetet kanyarintottak Ip Man köré, amiben némi drámázás is megfért.

Olvasd tovább →

Robert E. Howard sajnálatosan csak rövid ideig élvezhette az életet, ám ez az idő is elég volt számára, hogy beverekedje a fantasy nagyjai közé. Senkinek nem kell bemutatni Conant, a kimmeriai barbárt, szintén ő álmodta meg Kullt, a hódítót és Solomon Kane történeteit is papírra vetette. Kane nem volt az a kalandozó, aki országa határian belül aprította ellenfeleit, megfordult Európában a kalózok legnagyobb bánatára és Afrikában is sikerült belemerítenie a kardját néhány alakba. Howard művei remek alapanyagként szolgálhat bármely kalandfilm-fantasyben gondolkodó producer és rendező számára, tavaly pedig el is készült a Solomon Kane produkció, amelyen látszik a spórolás, de azért így is megállja a helyét.

Olvasd tovább →

Kevin Costnert a Waterworld mosta ki az élvonalból, A jövő hírnöke pedig nem hogy rontott a helyzetén, de majdnem szakmai öngyilkosságot követett el vele. Szerencsére a színész felismerte, ha így folytatja akkor előbb-utóbb csak közvetlen videóra gyártott filmek főszerepével bízzák meg, így inkább kisebb költségvetésű alkotásokban vállalt szerepet (olykor összejött egy nagyobb produkció is), így továbbra is feltűnt a filmszínházakban. Costner soha nem játszott még horrorban, elérkezettnek látta az időt, hogy kipróbálja magát egy ilyen műben is, ám rosszul választott forgatókönyvet és rögtön az első horrorja csak DVD-n jelent meg, nem véletlenül.

Olvasd tovább →

A Kick-Ass képregényfilm, amibe láthatóan mindent olyan elemet beleolvasztottak, amiért a képregényeket szeretjük. A papíralapú művet nem ismertem, a filmről a neten olvastam először  és mindenféle karakterposztereket is láttam már, de  a trailerbe nem mertem előre belenézni, nehogy lelőjek bármilyen poént. Ez így jó volt, nem volt semmi elvárásom és egy szórakoztató, nagyon vicces filmet kaptam.

Olvasd tovább →

Ridley Scott verziójáról itt írt Koimbra.

Robin Hood az angol folklór egyik legismertebb figurája, hőse, alakja. Bizonyára hallott már mindenki az illetőről, aki a gazdagok vagyonát a sherwoodi erdőben bujkáló többi törvényen kívüli cimboráival elveszi és a szegényeknek adja. Számos alkalommal filmesítették már meg az ismert történetét és minden alkalommal népszerű színészek játszhatták el a tüzes íjászt. Douglas Fairbanks, Errol Flynn, de még Sean Connery is alakíthatta Robin Hoodot, 1991-ben pedig Kevin Costner formálta meg a karaktert, aki pályafutása egyik legnagyobb sikerét könyvelhette el a filmmel (és erről esik pár szó az alábbiakban).

Olvasd tovább →

Ha éppen nincs semmi ötlet, de ki van adva utasításba, hogy horrort kell csinálni, akkor mindig elő lehet venni a jó öreg zombi témát. Ha ez megtörtént és még így sem ugrik be semmi értékelhető vagy csak nem akarják megerőltetni magukat az illetékesek, elő lehet venni egy régi alkotást, amely esetében már olajozottan haladhat a meló. És ha már zombi, akkor George A. Romero ugorhat be elsőre, a mester korai filmjei között válogatva kiemelték a The Crazies címre hallgató darabot, majd szépen újraforgatták. A horror műfaja gyakorlatilag biztos bevételi forrás, ugyanis ezeket olcsón ki lehet hozni még egy-két ismertebb arcot le tudnak szerződtetni a főbb szerepekre és ha a mozikban nem hozza a vártakat, akkor majd DVD-n biztosan kitermel egy-két millió profitot. A The Crazies esetében is biztonsági játékot játszott stúdió, nem is nagyon nézhettek rá Breck Eisner körmére a forgatás alatt.

Olvasd tovább →