kritika

Robert E. Howard sajnálatosan csak rövid ideig élvezhette az életet, ám ez az idő is elég volt számára, hogy beverekedje a fantasy nagyjai közé. Senkinek nem kell bemutatni Conant, a kimmeriai barbárt, szintén ő álmodta meg Kullt, a hódítót és Solomon Kane történeteit is papírra vetette. Kane nem volt az a kalandozó, aki országa határian belül aprította ellenfeleit, megfordult Európában a kalózok legnagyobb bánatára és Afrikában is sikerült belemerítenie a kardját néhány alakba. Howard művei remek alapanyagként szolgálhat bármely kalandfilm-fantasyben gondolkodó producer és rendező számára, tavaly pedig el is készült a Solomon Kane produkció, amelyen látszik a spórolás, de azért így is megállja a helyét.

Olvasd tovább →

Kevin Costnert a Waterworld mosta ki az élvonalból, A jövő hírnöke pedig nem hogy rontott a helyzetén, de majdnem szakmai öngyilkosságot követett el vele. Szerencsére a színész felismerte, ha így folytatja akkor előbb-utóbb csak közvetlen videóra gyártott filmek főszerepével bízzák meg, így inkább kisebb költségvetésű alkotásokban vállalt szerepet (olykor összejött egy nagyobb produkció is), így továbbra is feltűnt a filmszínházakban. Costner soha nem játszott még horrorban, elérkezettnek látta az időt, hogy kipróbálja magát egy ilyen műben is, ám rosszul választott forgatókönyvet és rögtön az első horrorja csak DVD-n jelent meg, nem véletlenül.

Olvasd tovább →

A Kick-Ass képregényfilm, amibe láthatóan mindent olyan elemet beleolvasztottak, amiért a képregényeket szeretjük. A papíralapú művet nem ismertem, a filmről a neten olvastam először  és mindenféle karakterposztereket is láttam már, de  a trailerbe nem mertem előre belenézni, nehogy lelőjek bármilyen poént. Ez így jó volt, nem volt semmi elvárásom és egy szórakoztató, nagyon vicces filmet kaptam.

Olvasd tovább →

Ridley Scott verziójáról itt írt Koimbra.

Robin Hood az angol folklór egyik legismertebb figurája, hőse, alakja. Bizonyára hallott már mindenki az illetőről, aki a gazdagok vagyonát a sherwoodi erdőben bujkáló többi törvényen kívüli cimboráival elveszi és a szegényeknek adja. Számos alkalommal filmesítették már meg az ismert történetét és minden alkalommal népszerű színészek játszhatták el a tüzes íjászt. Douglas Fairbanks, Errol Flynn, de még Sean Connery is alakíthatta Robin Hoodot, 1991-ben pedig Kevin Costner formálta meg a karaktert, aki pályafutása egyik legnagyobb sikerét könyvelhette el a filmmel (és erről esik pár szó az alábbiakban).

Olvasd tovább →

Ha éppen nincs semmi ötlet, de ki van adva utasításba, hogy horrort kell csinálni, akkor mindig elő lehet venni a jó öreg zombi témát. Ha ez megtörtént és még így sem ugrik be semmi értékelhető vagy csak nem akarják megerőltetni magukat az illetékesek, elő lehet venni egy régi alkotást, amely esetében már olajozottan haladhat a meló. És ha már zombi, akkor George A. Romero ugorhat be elsőre, a mester korai filmjei között válogatva kiemelték a The Crazies címre hallgató darabot, majd szépen újraforgatták. A horror műfaja gyakorlatilag biztos bevételi forrás, ugyanis ezeket olcsón ki lehet hozni még egy-két ismertebb arcot le tudnak szerződtetni a főbb szerepekre és ha a mozikban nem hozza a vártakat, akkor majd DVD-n biztosan kitermel egy-két millió profitot. A The Crazies esetében is biztonsági játékot játszott stúdió, nem is nagyon nézhettek rá Breck Eisner körmére a forgatás alatt.

Olvasd tovább →

Börtönös filmekkel túlságosan nem kényeztetnek el minket, de azért senki nem esne kétségbe, ha fel kellene sorolnia néhány olyan produkciót, amelynek története nagy része a sitten játszódik. Akció kategórián belül megemlíthetnénk a Sylvester Stallone nevével fémjelzett Bosszú börtönében filmet vagy a Jean-Claude Van Damme főszereplésével készült Börtöncsapdát, esetleg beugorhat Steven Seagal utolsó moziban bemutatott produkciója, a Félholt is, két éve pedig Jason Statham a Halálfutamban száguldozott. Persze akadnak komolyabb filmek is, Stephen King horrorguru könyveiből két drámai jellegű művet is a gyöngyvászonra adaptáltak, mindkettőt Frank Darabont dirigálta, a Halálsoron és A remény rabjai az imdb-n minden idők legjobb 100 film között szerepel (a felhasználók szavazatai alapján), de említésre méltó lehet még Az elítélt, amely a mozikat elkerülve DVD-n látta meg a napvilágot, nemrég pedig A prófétát istenítette mindenki. A Cell 211-et a spanyolok készítették, nem hiába aratott Goya-díjátadón.

Olvasd tovább →

Az első részről itt, a harmadikról itt olvashatsz.

Ki a leglazább és legjobb dumájú képregényfigura? Akad egy-kettő, ott van például Peter Parker, aki miután felölti jelmezét két csapás között elsüt egy poént is, Fáklya pedig szintén szeret humorizálni. A filmek terén már más a helyzet, Pókember csendesen vívta kemény harcát, Johnny Storm viszont a mozis verzióban is nyomta a szövegelést, de kétségkívül Tony Stark lett az, aki rajzolt másához képest legalább (vagy inkább sokkal) könnyedebb, lazább lett, bár nem emelgette oly sűrűn a piát a szájához, mint a képregényekben.

Olvasd tovább →

Úgy tűnik, 2010 az az év, amikor néhány rendező eltér a tőle megszokott hangnemtől. Az Alice Csodaországban láttán meg nem mondta volna senki, hogy az valóban Tim Burton munkája és Az utolsó léghajlító előzetese alapján úgy látszik M. Night Shyamalan sem egy rejtélyes, misztikus, lassan folydogáló produkciót fog készíteni. Kevin Smith is váltott, ezúttal nem a saját forgatókönyvéből dolgozott és habár ismét egy vígjátékot szállított, a végeredmény mégis teljesen más, azokhoz képest, amit eddig készített.

Olvasd tovább →

Mi a jellemzője a legtöbb átlagos, amerikai filmes házaspároknak? A válás szélén lavíroznak, ám a végén történik valami, ami közben (vagy utána) felfedezik, hogy jobban vonzódnak egymáshoz, mint bárki máshoz. A Párterpáiában a válás ugyan még nem került szóba a felek között, nem is fordult meg a férj és feleség fejében a gondolat, bár nem sok hiányzik hozzá, hogy hamarosan felvetődjön a szakítás ötlete, ugyanis hétköznapjaik túl szürkék, már nem hozzák túlságosan lázba egymást és holtfáradtan esnek haza, ami után alig van kedvük a heti szokásos vacsorához. Ám egy nap puccosabb helyre mennek, sikerül asztalhoz jutniuk, de úgy, hogy valaki másnak adják ki magukat és itt kezdődnek a bajok, az estéjük egy csapásra más lesz, mint a többi.

Olvasd tovább →