kritika

Vámpíros filmekből eléggé felemás a felhozatal. Stephen Sommers all-star szörnyeket felvonultató Van Helsingje egyszernézős pop-corn mozi volt, a Penge pedig a harmadik résszel (vagy inkább a sorozattal?) sikeresen ki is véreztette magát. Az Underworld franchise vérfarkasos-vérszívós históriája ugyan nem rossz, de nem lehet tőle hanyatt esni. A 90-es évek végén John Carpenterben lehetett még bízni, hogy egy valamirevaló produkciót összehoz a témában, ám az eredmény (Vámpírok) rémesen gyenge lett, a lassan trilógiává érő BloodRayne-t is könnyedén elfelejthetjük. Talán csak Will Smith legendává válása volt a közelmúlt egyetlen jobb produkciója. Stephanie Meyer Alkonyat szériája körül komoly hisztéria alakult ki, a tinik egyenesen megőrülnek érte, többen pedig remélik, hogy nem ez lesz a következő évek, évtizedek meghatározó alkotása, nem ebből fognak meríteni a filmkészítők. Idén a Peter Spierig testvérek jelentkeztek egy vámpíros művel, ami elég stílusos, ügyesen elkészített alkotás, kifejezetten üdítő az Alkonyat után.

Olvasd tovább →

Tucker Max arról híres, hogy egy szemét alak és erre olyannyira büszke is, hogy kalandjait  bizonyítandó korábban könyvében, később pedig blogján ismertette az emberiséggel. A kiadott novellái hatalmas sikert arattak, szép eredményt érve el a New York Time bestseller listáján is, így aztán filmet is készítettek a srác sztorijai alapján.

A szociopata jogász így mutatkozik be blogján: “a nevem Tucker Max és egy seggfej vagyok. A legrosszabb időben tudok mindig lerészegedni, letojom a társadalmi normákat, kiélem vágyaimat és nem érdekelnek tetteim következményei. Kigúnyolom az idiótákat és a pózőröket, több nővel kefélek, mint amennyi még biztonságosnak számít és úgy általában eljátszom az őrjöngő faszfejet. De egy fontos dologgal azért tudok szolgálni az emberiségnek, megosztom kalandjaimat a világgal” Olvasd tovább →

Antal Nimród 2003-ban tette le az asztalra a Kontrollt, amellyel nem csak itthon gyűjthetett be elismerő szavakat, hanem világszerte is besöpört számos díjat, Cannes-ból sem távozott üres kézzel a produkció. Nimród ezután visszatért szülőföldjére, ahol alátolták az Elhagyott szoba rendezői székét, ráadásul két ismertebb színészt (Wilson, Kate Beckinsale) is sikerült megnyerni a horror-thrillerhez. A film jól muzsikált a kasszáknál, jöhetett a Szállítmány, amit még be se mutattak, de máris rábízták a Predators sci-fi akciót.

Olvasd tovább →

Az afganisztáni háború már több, mint nyolc éve nem csillapodó, sőt egyre véresebb eseményei, mint téma valószínűleg most kezdi meghódítani a hollywoodi filmipart. Jim Sheridan Brothers címet viselő remake-je ugyan azt a kérdést is feszegethetné, mi késztet arra egy családapát, hogy gyerekei és felesége helyett az afgán aknamezőket válassza, ám a drámát ezúttal a katonával történt szörnyűségek és a feldolgozás lehetetlensége adja.

Olvasd tovább →

Mit szólnál egy jó kis fogadáshoz? Reszketsz, szűkölsz, hogy megkapd, amire a legeslegjobban vágysz vagy csak egyszerűen képtelen vagy leállni a fogadásokkal, mert a lejtőn már nincs megállás…? Szóval? Miért cserébe adod el a lelked az ördögnek? Pénz? Erő? Hatalom? Gitártudás? Szerelem?

Önhittség mind, semmi más. Az ördög meg jól rászed. Készülj fel rá.

Olvasd tovább →

Egy férfi lát hozzá a borotválkozáshoz, közben a kamera körbevezeti a nézőt a házban, a falon és a berendezéseken látható fotók alapján látszik, hogy boldog család él itt. A férfi végez arca szőrtelenítésével, pirítóst csinál, iszik egy bögre teát, majd egy holttestet látunk, aztán még egyet, kiderül, hogy a „jóember” pár hulla társaságában reggelizik éppen. Látszik, boldog család élt itt.

Emberünk sorozatgyilkos, elvált nőket hálóz be, modora megnyerő, ráadásul még ezermester is, kipofozza a házat a pincétől a padlásig, szóval a hölgyek azonnal megkedvelik. A fickó összeköltözik az adott prédájával, hónapokig élnek együtt, majd kinyírja az egész családot, fogja a nagy lóvét és továbbáll.

Olvasd tovább →

Nem hiszem, hogy bármi hitelesebb lehetne egy valóban megélt történetnél. Hajdu Szabolcs filmje egy tornászról szól, s jócskán merít valós eseményekből. Ugyan nem  lehet mindenki sportoló, a történet mégis úgy szól, hogy a magunkénak tudhatjuk. Hőse a gyerek, aki nem teljesen érti a körülötte levő világot, és a felnőtt, akinek meg kell értenie.

Dongó Miklós (Hajdu Zoltán Miklós) frissen érkezik egy kanadai városba, ahol edzőként szerződteti egy sportklub. Talán azért mert oktatni kezd, vagy még inkább a fél világot átszelő távolságban, az idegen kultúrában felerősödő magányában feltörnek benne gyerekkorának emlékei.

Olvasd tovább →

Ha létezik vállalkozás, mely virágozni képes a gazdasági válság idején, az valószínűleg egy olyan cég, mely az alkalmazottak elbocsátására szakosodott. A kissé suta magyar címet kapott Egek urában van egy ilyen üzlet, igen nagy területre kiterjedően (valószínűleg az egész Államokat lefedően) dolgozik, s érzelmileg megkeményedett embereket kíván meg, akinek nincs semmilyen helyi kötődésük, mert óriási távolságokat kell megtenni a rossz hír szakszerű és kíméletes közléséért.

Olvasd tovább →

Hírnév: Nem láttam az Alan Parker által rendezett eredetit, remélem egyszer majd a közelébe kerülök, azt viszont már jó előre sejteni lehetett, hogy a feldolgozás nem fogja megütni a szintjét, bár ettől még egy szórakoztató produkció születhetett volna. A történet egy new york-i főiskolára jelentkező diákok körül forog, ebben az intézményben igazi előadóművészeket faragnak a tanulókból. Kevin Tanchaoren a klipszakmában szerzett nevet magának, egy zenés-táncos tiniknek készült film pont megfelelő volt számára, hogy kipróbálja magát a mozi világában is. A direktor nem bírt igazán mit kezdeni az alapanyaggal, a diákok problémáin, ambícióin, hírnévre való törekvésein és egyéb hasonló dolgain hamar túl akart lenni, igazság szerint akkor érzi magát elemében, hogy a szereplők dalolgatnak vagy táncolnak, ekkor tudja igazán kiaknázni klipes múltját, ezek a részek jól sikerültek, talán még nézhető is lenne, ha több ilyet láthatnánk filmben, ám összesen 4 ilyen zenés betét található a produkcióban. Jobb lett volna, ha csak ezeket forgatták volna le és az MTV-ben leadják. Valamennyire csodálkozom, hogy a Megasztár és az ehhez hasonló showműsorok világában nem aratott nagy sikert. 20 %-ot tudok rá adni.

Arthur: Maltazár bosszúja: Luc Besson fejéből pattant ki az alapötlet, a francia író-rendező-producer vászonra adaptálta saját elgondolását, amelyben Arthur átváltozik villangóvá, egy ici-pici lénnye és különféle kalandokba keveredik. A folytatásban Arthur egy rizsszemre karcolt S.O.S.-t kap, ezért a srác mindenképpen szeretne visszatérni a villangók világába, hogy segítségen a barátain és megmentse szerelmét, Holdviola hercegnőt. Az első részben az animációs részek szerintem fantasztikusra sikeredtek, de az élőszereplősekkel sem volt nagy baj. A folytatásban azonban túl sok az igazi színészekkel felvett jelenet és olyan semmilyen, ásítozós volt, alig vártam, hogy Arthur átalakuljon, ám nem történt csoda, mikor ez bekövetkezett. Az első rész élvezhető, magával ragadó mese volt, 90 %-ot ért nálam, a folytatás azonban nem több, mint 20 %. Döbbenetes, hogy egy nagyszerű mesét miképp tudott így folytatni Besson.

Rideg fegyverek garmadája köpködi magából a halálos ólmot, a kemény falba is jut bőven, ám egy részük megtalálja a célját és becsapódik a testbe, hullanak is szép számmal az emberek. Véres pisztolypárbajba csöppenünk rögtön a film elején, acélos főhősünk tör előre egy épületben, konkrétan egy táskát szeretne megkaparintani, de ehhez egy kisebb hadseregen kell keresztülverekednie magát… azaz bocsánat, keresztül kell lőnie magát pár tucat figurán. Közben bemutatkozik (csak, hogy tudjuk kivel van dolgunk) és a nem éppen nyugodt munkája egyetlen alapszabályát is közli: „A nevem Malone. Ha valaki olyan melót végez, mint én, annak előbb kell előkapnod a kést, mint ahogy valaki felemelné az öklét és előbb tüzelned, mint ahogy megkéselnének. Itt csak egyetlen szabály van: Ha meghaltál, akkor úgy is maradsz.”

Olvasd tovább →

A Disney évekkel ezelőtt közölte, hogy a 2D, a hagyományos animációs filmek korszaka lejárt, épp itt az ideje, hogy arccal a 3D felé forduljanak. Ráadásul A kincses bolygóval is csúnyán befürödtek, A legelő hősei szintén elbukott a pénztáraknál, szóval nagyon úgy tűnt, komolyan gondolják, amit mondtak. Ám John Musker és Ron Clements most újra a régi, megszokott animációs produkcióval rukkolt elő, nem a veterán duón múlt, hogy elvérzett a mű a pénztáraknál.

Olvasd tovább →