írta Nikodémus
Néha érik apró örömök (no és megbízatások ;-)) az embert. Amilyen langyos volt a nyári moziszezon, olyan szkepszissel álltam neki, hogy pótoljam a 2 kalibert. A 80-90-es évek laza zsarumozijait bevallottan újrázó film pedig kétszeresen is meglepő volt: amíg néztem, szokatlanul jól szórakoztam, ám miután lepörgött, szinte egy árva poénra vagy jelenetre sem emlékeztem már belőle.
Weinsteinék szerint az idei díjszezon különösen keménynek ígérkezik, sokkal több minőségi és kiváló produkció fog versenyre kell egymással, mint az előző években. Talán ezért sem meglepő, hogy egyes stúdiók inkább átpakolják néhány alkotásukat a jövő évre, elég csak egy-két nagy reménységű film szekerét tolni és esetleg egy 2014-es időpontban jelölések nélkül ugyan, de szép profitot hozhat az adott mű.
A Műkincsvadászok (The Monuments Men) világháborús „lopjuk vissza a náciktól, amit ők elloptak” könnyed kalandfilmet az Oscar egyik esélyeseként emlegették. Az előzetes alapján nem egy komoly, hanem viccesebb, könnyedebb hangvételű filmre számíthatunk, az Akadémia pedig sokszor a drámai műveket részesíti előnyben. George Clooney A hatalom árnyékában a Jó estét, jó szerencsét rendezéseivel tudott érvényesülni. Olvasd tovább
A Titanic gigantikus sikere után James Cameron nyitva állt minden ajtó, gyakorlatilag bármit megengedtek volna leforgatni neki. Ám a rendező eltűnt a reflektorfényből és az Avatarral tért vissza, amelyet sokan remegve vártak, egyesek egy újabb klasszikust, mások a filmvilág megreformálását várták tőle.
Ám Cameron nem pezsgőfürdőben áztatta habtestét pénzt számolgatva az ezt megelőző időszakban. Már a 97-es filmjének forgatása alatt is egyesek azt pedzegették, hogy beleszeretett a Titanicba. És ez végső soron így is volt, csak éppen az óceán mélyén nyugvó roncs varázsolta el, elkápráztatta a mélység. Cameron nem tűnt el, dokumentumfilmeknek szentelte az idejét, többek között A Titanic szellemei, A mélység szülöttei és az Expedition: Bismarck művek fűződnek nevéhez. Olvasd tovább
Általában a toplisták azt mutatják, hogy ki a legkeresettebb, legsikeresebb, legszebb, legjobb, legesleg színész. A NY Mag viszont most olyan neveket szedett egy csokorba, akiknek a neve nemrég még számított valamit, ám mostanra a producerek nem bíznak bennük, elfordultak tőlük. Nézzük kik estek ki a pixisből, kik hullott ki a top 100-ból.
Will Smith jó apaként próbálja tolni gyermekei szekerét, ki is osztotta a feladatokat. Lányát zenei pályára szánja, fiából filmsztárt szeretne faragni. A Karate kölyök remake kasszasiker lett, a Föld után sci-fit neki neki kellett volna elvinnie a hátán és mint látható volt egyáltalán nem bírt vele. Twitter bejegyzéseivel sokak szemében hülyét csinált magából. Egy stúdiófejest legutóbb arról kérdeztek, hogy 1 és 10 közötti skálán mennyire érdekli Smith Jr. az embereket. A válasz: 0
A Gossip Girl időszaknak vége, hiába próbált szerepet szerezni a Napos oldalban, A nagy Gatsbyben, nem jött össze. Blake Lively megpróbálkozott a Gravitáció szereplőválogatásán is. Ám játszhatott a nagyot bukott Zöld Lámpásban és benne volt a feledhető Vadállatokban. Sok jót neki sem jósolnak. Olvasd tovább
írta Nikodémus
Az az igazság, hogy még Ashton Kutcher a legjobb ebben az egészben. Megformáltja, Steve Jobs viszont ordítozva küldené el a búsba az összes alkotót, Joshua Michael Stern jOBS című filmje ugyanis se nem jó, se nem rossz, egyszerűen csak érdektelen. S ezt a mániákus Apple-vezér mindennél jobban utálta.
A Variety nemrég arra hívta fel a figyelmet, hogy Hollywood kifogyott a fiatal sztárokból. Nincsenek már olyan huszon-harmincéves színészek, akik egyre-másra szállítják a kasszasikereket. Manapság a stúdiók hosszas fejvakarás után választanak ki valakit nagy reménységű projektjeik élére. A szürke ötven árnyalata főszereplőjét is jó másfél évig keresték és keresik most is.
Jó néhány évtizeddel ezelőtt ott volt Clarke Gable, Fred Astaire és Cary Grant. A 80-as és 90-es években a stúdiók összetették két kezüket, ha Tom Cruise, Harrison Ford vagy Mel Gibson rábólintott ajánlataikra. Ők biztos kézzel választották ki azokat a forgatókönyveket, amelyek még akkor is sikert arattak, ha a kritikusok a földbe döngölték a produkciót. Elég volt kiírni nevüket a plakátra és a közönség máris sorban állt a pénztáraknál. Azonban Cruise elvesztette varázsát, Ford is csak nagy ritkán játszik pénzügyileg eredményes filmben, Gibson pedig még tett is azért, hogy a rajongói elforduljanak tőle.
Az Iron Sky űrnáci sci-fi szatíra csütörtökön kerül a magyar mozikba, de már bemutatták a rendezői változatot a miskolci Jameson CineFesten. Ebből az alkalomból a rendező Timo Vuorensola és főszereplő Julie Dietze is Magyarországon jártak, és telefonon beszéltem velük a Funzine magazin számára.
“1945-ben a nácik a Holdra költöztek. 2018-ban visszatérnek.” – Azt hiszem ez egy olyan felütés, ami mindenkit megfogott…
Timo Vuorensola: Köszönöm.
Honnan jött az ötlet? Miért a nácik és miért a Hold? Olvasd tovább
Egy BBC szavazáson a brit nagyközönség választhatta meg minden idők legjobb filmzenéjét. A 20-as listát szakértők állították össza, és olyan művek szerepeltek rajta mint Ennio Morricone The Good, The Bad and the Ugly és Leonard Bernstein West Side Story-ja, amelyek második és harmadik helyen végeztek. De a szavazatok majdnem negyedével John Williams Star Wars zenéje nyert. A BBC Concert Orchestra elő is adta a teljes listát élőben, ami meghallgatható itt. A John Williams-szel készült inetrjú a zeneszerző nyolcvanadik születésnapja alkalmából meghallgatható itt.
írta Nikodémus
Lehet itt jönni telemetriával, laboratóriumban készülő precíziós gépekkel, ezerszer átszámolt versenystratégiával, a Forma-1 végső soron mégiscsak arról szól, hogy ki a leggyorsabb. Még inkább így volt ez a hetvenes években, amelyet a sportág talán utolsó hőskorszakának tartanak, s egyébiránt épp filmünk egyik főszereplőjének új szemlélete indított el gyökeres változásokat benne. Ron Howard filmje, a Hajsza a győzelemért sem vacakol, és simán beszáguld az amúgy csalódást keltő nyári blockbuster-szezon első helyére. Pedig nem váltja meg a világot, csupán tökéletes tempóban adagol mindent, ami egy jó filmélményhez kell.
Ha Luc Bessonról van szó a viszonylag szórakoztató, jobb esetben átlagos minden egyediséget nélkülöző akciófilmek jutnak az ember eszébe. De neki köszönhetjük, hogy Liam Neesonból akcióhős lett. De ha visszatekintünk karrierje kezdetére látható, hogy egy kreatív, minőségre törekedett. Vele együtt ismerhettük meg Jean Reno-t, ő fedezte fel Natalie Portmant és akkoriban még Christopher Lambert tudott színészkedni, nem B kategóriás akcióhuszár volt. Illetve pályafutása elején még gondot fordított arra, hogy a közönség elvárásait, igényeit ötvözze filmművészeti szempontból fontos, kiemelt értékekkel, próbálkozásai rendre olyan jól sikerültek, hogy első rendezései egytől egyig klasszikussá váltak. Házi zeneszerzője Éric Serra, aki egy-két kivételtől eltekintve pályafutása során csak Bessonnak dolgozott. Olvasd tovább
A héten volt ama bizonyos szeptember 11-i terrortámadás évfordulója. Mivel valószínűleg már mindenki oda-vissza tudja, hogy a tragédiát követően mely filmekből vágták ki az ikertornyokat, illetve milyen produkciók bemutatóját tolták el (vagy ha nem és van rá igény jövőre arról születik egy poszt), így most essen szó azokról a tervezetekről, amelyek el sem készültek vagy csak évek múlva vették elő újra a fiókból.
Pontosan szeptember 11-én, reggel hétkor az egyik torony tetején jelent volna meg Jackie Chan és egy forgatócsoport, hogy hozzálássanak a Nosebleed akciófilm forgatásához. Chan egy ablakmosót alakított volna, aki leleplezi a WTC lerombolásán ügyködő terroristákat. Chan szerint az akciók egészen jók voltak, de a szkript nem volt teljesen kész, visszapasszolta az írónak, ezért a forgatás kezdetét is lefújták. Ám a színész ezt egy interjúban tagadta, mondván, hogy a stúdión múlott, az utolsó pillanatban gondolta meg magát, ők is a történet hiányosságain voltak fennakadva és nem akartak bebukni egy 60 millió dolláros akciófilmet, ezért inkább A szmokingert részesítette előnyben. Az összeesküvés elméleteket kedvelők számára mindenesetre ez is furcsa.
írta Nikodémus
Legkésőbb a hatvanas években, az európai szerzői film megjelenésével megszaporodott a többszörösen önreflexív filmek száma. Azon túl, hogy szinte minden akkori neves rendező készített legalább egy ilyen alkotást pályája során, a változatos tematikájú zsáner két legizgalmasabb jellemzője a „kialakulás”, a próbafolyamat leplezetlen bemutatása, illetve a résztvevők életére való hatás, vagyis az, hogy csupán játsszák-e vagy élik is a drámát. A Molière két keréken és a Cézárnak meg kell halnia – miközben tiszteleg a két nemzet (a francia, illetve az olasz) modernista filmjei előtt – tulajdonképpen kiegészíti egymást e két kérdés mentén.
FilmDROID