2 kaliber (2 Guns)

írta Nikodémus

Néha érik apró örömök (no és megbízatások ;-)) az embert. Amilyen langyos volt a nyári moziszezon, olyan szkepszissel álltam neki, hogy pótoljam a 2 kalibert. A 80-90-es évek laza zsarumozijait bevallottan újrázó film pedig kétszeresen is meglepő volt: amíg néztem, szokatlanul jól szórakoztam, ám miután lepörgött, szinte egy árva poénra vagy jelenetre sem emlékeztem már belőle.

A 101 Rejkjavikkal 2000-ben robbantó izlandi Baltasar Kormákur nem csinált titkot abból, hogy a 2 kalibert életművének egy sima, egy fordított-sormintájában a bérmunkák közé számítja, ám filmjének van egy olyan tényezője, amely miatt mégis kiemelkedik az (egyre mélyebbre süllyedő) átlagból: a duplavé-páros közti szikra. Denzel Washington és Mark Wahlberg ugyanis kitűnően hozza a két dörzsölt, nagydumás fedett ügynököt, akik – miközben kisstílű tolvajoknak öltöznek – folyamatosan osztják egymást kinézetükről, viselkedésükről, szociális és elmebéli fogyatékosságaikról és a gyorskajálda reggelijéről. A célpont egy bankfiók, amiből célzott akcióval 3 millió dolcsit kellene eltulajdonítani. Hőseink kissé túlverbalizálják a helyzetet, és végül a szomszédos kifőzdéből vágnak neki az akciónak. Igen ám, de a vártnál több pénzt találnak a széfekben. No nem mintha ez nagy probléma lenne, magától értetődően kirámolják az egészet, de azért gondolkodóba esnek a sok zöldhasú láttán. Aminek egyenes következménye, hogy rövid úton lebuktatják egymást, és megindul a hajsza – először egymás után, majd karöltve egy sokkal nagyobb balhé felgöngyölítése érdekében.

Az alapszitu ismerős, és rémunalmas is lehetne a film, ám ahogy említettem, főszereplőink önfeledt játéka elvisz mindent a hátán, akik láthatóan fergetegesen szórakozhattak a forgatás során. (Ha rám hallgattok, eredeti nyelven nézitek a filmet.) A bolondozásban most talán Wahlberg a jobb, Washington kissé takaréklángon ég, ám annyira jó ritmusérzékkel vezetik elő a dialógusokat, hogy a nagy pörgésben szinte fel sem tűnik a forgatókönyv enyhe hanyagsága. James Marsden kitűnő a kissé merev tengerésztiszt mellékszerepében, Paula Patton is megteszi, amit kell, ám e kategóriában a maga csendes módján Edward James Olmos lopja el a showt: egyszerűen zseniális kattant “mexikói Einsteinként.” A fordulatok itt-ott kissé elkapkodottak, a logika néha fejreáll – de hát mit várunk egy olyan filmtől, amiben az egyik főhős röhejes kalapban és filléres napszemcsiben folyton azzal ugratja a másikat, hogy minek kacsintgat a nőkre? A végén persze minden jóra fordul, még a plakáton látható pénzeső is megérkezik, hogy egy duplacsavarral végül a rosszak helyett a jók ölében landoljon.

Kormákurt biztosan Wahlberg produkciós cége hajthatta fel a rendezői szerepre (lásd Csempészek), aki köszönte szépen, élt a lehetőséggel, és rutinból vezényelte le a korrekt stúdiófilmet. Látta, hogy számíthat két színészére, a pénzt meg elköltötte az akciójelenetekre. A végeredmény nem zavar különösebben senkit sem, a producerek meg kaszálnak. S hogy Kormákur nem felejtette el, mi az a szerzői film, arra bizonyíték a Dermesztő mélység. Na, az nem ereszt.