Kettős játszma (Shadow Dancer, 2012)

írta Nikodémus

Szégyellem, de nem láttam az ír-angol konfliktust megéneklő filmműfaj újabb remekeit, sem a Síró játékot, sem a Véres vasárnapot, sem az Éhséget. Talán ezért ért kellemes meglepetésként a Kettős játszma, amelyben tulajdonképpen semmi különös nem történik – de az legalább jól mutat. Ez, és a film eleji BBC-logó garantálja, hogy egyszeri nézésre minimum alkalmas legyen a produkció.

Colette McVeigh (Andrea Riseborough), a belfasti ír asszony jobb meggyőződése ellenére kénytelen informálni az MI5-ot az IRA várható akcióiról, hogy kisfiának jobb életet biztosíthasson. Mac (Clive Owen) szép lassan behálózza, és kényszeríti az együttműködésre, mely azonban nemsokára igen rázóssá válik mindkettejük számára. Klasszikus kettősügynöki alaphelyzet ez, s a film nem is rejtegeti, hogy cselekménye a szokásos fordulatok mentén építkezik: vívódás a hazafias kötelesség és a magánéleti boldogság között; az ügynök, aki védené informátorát, még akkor is, ha főnökei már beáldoznák; egy félresikerült akció, kapkodás és fejetlenség; a békülékeny vezetés ellenére hősködő, forrófejű terrorista… sorolhatnánk még a kliséket napestig, a Kettős játszma azonban visszafogttságával hódít: nincsenek benne nagy vallomások, összeomlások és robbantások, James Marsh rendező ehelyett színészeire és hangulatteremtő képességére épít. És milyen jól teszi: sokaknak biztos unalmas már, de én el tudtam veszni az angol sziget mesterien fényképezett ködös-csöpögős időjárásában. Szürke kabátok (na jó, a főszereplőé épp piros), szürke fellegek, szürke és kilátástalan élet, melyből egy jobba vágyik mindenki.

A film másik pillére a színészek játéka: Andrea Riseborough (aki ugyebár nemrég debütált hollywoodi nagyköltségvetésű produkcióban) jól hozza a szorongó, kétségek között hányódó, csupán egy kis derűre vágyó főhőst, és a szokásos faarcával tüntető Clive Owennel, khm, “hatékony csapatot” alkotnak. A mellékszereplőket pedig szintén kipipálhatjuk: Domhnall Gleeson innen, Aidan Gillen pedig innen (a nyitójelenetből) lehet ismerős. S persze látunk még egy rakás jellegzetes ír pofát, akik csendesen asszisztálnak az egyébként szintén csendes lefolyású kémthrillerhez.

A befejezés sajnos csak kicsit pukkan, a drámai töltet azonban velünk marad még pár óráig. Ahogy a film is, mely ugyan nem váltja meg a világot, de korrekt történelmi dokumentációja a közelmúltnak – ahogy arrafelé szokták: precíz, pontos, részletes. Ám végig ott fészkelődik bennem a gyanú: nem értékelném ennyire felül e filmet, ha ismerném a sajátos alműfaj klasszikusait. Ideje hát bepótolnom őket.