0

Röviden: Top Gun: Maverick / Az elveszett város / Toszkána

írta Nikodémus

Top Gun: Maverick – Itt igazából egy szép, hosszú méltatásnak kellene állnia a régimódi (“igazi”) moziélményről és kihalófélben lévő zászlóvivőiről, mert Tom Cruise új filmje bőven megérdemelné. Az eredeti után (végülis) 36 évvel bemutatott Top Gun: Maverick ugyanis jobb film, noha játszik a kultuszteremtő első rész remake-elésével – és persze csúcsra járatja a nosztalgiát. Van mit, ugyanis a Cruise-t sztárrá varázsoló eredeti egyfajta nyolcvanas évek-időkapszula vékonyka történettel, macsó-pózolással és szédítő akciójelenetekkel. A menőzést ezúttal szerencsére ízlésesen csinálják, a történet sajnos maradt vékonyka, az akciójelenetek, nos, azok kötelezővé teszik a moziban nézést. A történet szerint a mindig lázadozó Mavericket egy különleges küldetés miatt hívják vissza a Top Gun-pilótaképzőbe, hogy az aktuális ifjú titánoknak mutassa meg, hogy még nem járt el felette az idő. Joseph Kosincki (Tron: Örökség, Feledés) leplezetlenül, de elegánsan idézi meg a 1986-os klasszikus látványvilágát, ügyesen kanyarintja a sztorit, Cruise pedig finom öniróniával adja az öregedő, de azért még kompetens főszereplőt. A cselekménybe még egy szerelmi szál is belefér (Jennifer Connelly elragadóan bájos), Val Kilmer beugrója szívszorító, az utolsó félóra pedig olyan látványt kínál, amit tényleg nem láttál még moziban. Konkrétan fenn ülünk a repülőgépeken a pilótákkal (színészekkel) együtt, semmi kamu, csak tiszta adrenalin, gyönyörűen fényképezve. Hiába kultikus az eredeti, filmként jobb ez a kései (de nem megkésett) folytatás, amely militarista propaganda helyett büszkén hirdeti a valódi moziélmény erejét.

Az elveszett város (The Lost City) – Újból reneszánsza van mostanság a kincskeresős-vicces kalandfilmeknek (pl. Dzsungeltúra tavalyról vagy az Uncharted), Sandra Bullock pedig saját produceri felügyelete alatt próbált összehozni egy, A smaragd románcára hajazó, nagyköltségvetésű szórakoztatást. Még az alapszitu is hajaz az Indy-koppintásra: otthonülő írónő fantáziál egzotikus (és erotikus) kalandokról, ám ihlet híján nyögvenyelősen indul a könyvbemutató turné a címlapra választott férfimodellel (Channing Tatum), hogy aztán egy láthatóan őrült milliárdos (Daniel Radcliffe) elrabolja az egész díszes kompániát, komolyan véve a regényekben (fél)fikciós kincsek felkutatását. A mizantróp főhősnő tűsarkúban és csillám-egyberuhában, a modell pedig komfortzónáját vesztve kénytelen helytállni az igazi dzsungelben, miközben nyomukban a hóbortos főgonosz ezernyi verőlegénye. Adam és Aaron Nee rendezők kábé ugyanígy nyomozzák a valódi ihletet a filmben, a forgatókönyv ugyanis hervasztóan humortalan, pár önfeledt pillanatot csupán a főszereplők feltételezhető rögtönzése ad. A filmen látszik a befektetett pénz (bár néhány CGI-jelenet leesik a vászonról), az alkotóerő viszont alig. S míg Az elveszett város a hasonló romantikus kalandregények fordulatainak kifigurázásával indul (ezen azért el lehet mosolyodni párszor), a játékidő felénél ezt elfelejti, a finálé párbeszédei pedig tényleg a legrosszabb lányregények szentenciáit idézik.

Toszkána (Toscana) – Theo (Anders Matthesen) menő svéd séf, ám az éttermébe befektető új tulaj vacsorája nem sül (el) jól, némi mentális leolvadást követően pedig megtudja, meghalt rég nem látott apja, s az évtizedek alatt elfeledett olasz birtok eladó. A férfi beszél egyet édesanyjával, és elutazik Toszkánába, hogy ott – természetesen – lelakott kastélyt, gondozatlan kertet és mediterrán lazaságot tapasztal. Különösen Sophia (Cristiana Dell’Anna), a pincérnő tűnik morcosnak amiatt, hogy felbukkant egy szögletes, nyavalygós északi, aki legszívesebben mindent máshogy csinálna a birtokon, de leginkább eladná az egészet szőröstül-bőröstül. A Netflix jó érzékkel dobálja elénk a hasonszőrű gasztro-életérzés filmeket (ld. Made in Italy), és ebben a legújabb darabban sincs hiba a látvánnyal: Olaszország ezredszerre is simán eladja magát a gyönyörű tájképeivel. Mehdi Avaz rendező nem erőlteti meg magát különösebben: elegánsan ellenpontozza a skandináv szürkeséget a napsugaras lankákkal, és szép lassan csorgatja a közhelyes forgatókönyv fordulatait egymás után. Könnyen csúszik az élmény, az égvilágon semmi eredetit nem látunk, és végül mindenki megváltást nyer a csinos pincérnőtől egészen az apakomplexusos séfig.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *