Röviden: A láthatatlan ember / Sötét vizeken / Talpig fegyverben / A Hold árnyékában / Hétköznapi vámpírok

írta Minime

A láthatatlan ember (The Invisible Man) – Egy nagyon régen megteremtett antihős sztorija elevenedik meg a mozivásznakon, természetesen korunk high-tech igényeihez alkalmazkodva és burkolt társadalmi problémafelvetéssel megspékelve. Leigh Whannell már tavaly is remek kis darabot hozott a nézőknek az Upgrade című sci-fi akciójával és hálistennek ez ezúttal sincs másképp. Cecilia Kass (Elizabeth Moss) az éjszaka közepén titokban elmenekül a hosszú ideje tartó mérgező párkapcsolatából, amelyben Adrian Griffin (Oliver Jackson-Cohen) high-tech optikai zseni mellett már nem látott más kiutat. A kapcsolat alatt elszenvedett sérelmei miatt, szinte ki sem mozdul barátja, James (Aldis Hodge) és lánya házából, pusztán a szökését segítő testvérével, Emily-vel (Harriet Dyer) tartja a kapcsolatot. Egy nap azonban jelentkezik Adrian öccse, az ügyvéd Tom (Michael Dorman), aki közli Ceciliával, hogy Adrian öngyilkos lett, és tetemes hagyatéka egy részét neki szánta, ám azzal a kikötéssel, hogy főhősnőnk nem keveredhet semmilyen törvénytelen dologba. A papírok aláírása után az új élet reményében bizakodva hazatérő Ceciliát azonban kellemetlen meglepetések és gyanús jelenségek kezdik érzelmileg és szellemileg terrorizálni, ami feltételezi Adrian jelenlétét. A nő hiába állítja, hogy volt párja életben van, senki nem hisz neki, és az ezzel párhuzamosan történő események még inkább a szakadék szélére sodorják. Elizabeth Moss kiválóan adja vissza a félelemben élő, rettegő főhősnőt, a családon belüli erőszakra utaló nyomok hatásosak, de borzalmasan egyoldalúak és sablonosak. (Ahogyan a polkorrekt médium, így a film sem vizsgálja a jelenség mindkét oldalát és ez igaz a #metoo-mozgalom kommunikációjára is napjainkban. Sajnos ez egy másik történet, amiről szívesen írnék, de ennek nem itt van a helye és ideje, pedig bosszantó jelenségek.) A film viszont kifejezetten izgalmas, nézhető és élvezhető, ahogyan az Upgrade is, amelyben már Whannell elengedi James Wan kezét és mer önállóan gondolkodni. Értékelés: 70%

Sötét vizeken (Dark Waters) – Megtörtént események alapján készült jogi alkotásként (nem thriller) jellemezhető leginkább Todd Haynes mozija, amelynek aktualitását nem csak a környezetvédelem és az élővilágunk védelméért folytatott küzdelem adja, hanem az a tény, hogy a film főszereplői a mai napig köztünk élő emberek. A mozi egy 40 évet felkaroló, több mint 20 éven át húzódó környezetvédelmi és népegészségügyi per lépéseit, folyamatát, áldozatait és apró győzelmeit mutatja be, miközben rávilágít arra is, hogy az ipari konszernek akár napjainkban is, mennyire is magasról tesznek a bolygónk, környezetünk vagy akár az emberek és állatok életére, ha a hőn áhított profit elvesztése a tét. Robert Bilott (Mark Ruffalo) társasági jogász a Cincinnatiben található Ohio-ban, ahol éppen partnerré nevezik ki cége, amikor nagymamája szülővárosából egy Wilbur Tennant (Bill Camp) nevű farmer felkeresi és segítséget kér. A farmer gazdasága haldoklik, marhái pusztulnak, ahogyan a környék lakói is egyre furcsább betegségekben szenvednek és hunynak el. Bilott cégtársa és főnöke, Tom (Tim Robbins) engedélyével belevág a pereskedésbe, amelynek vádlottja nem más, mint Amerika egyik vezető és legnagyobb vegyi iparvállalata a DuPont művek. A film rendkívül emberi és lassú narratívája ellenére is sokkolóan hat a nézőre. Ehhez természetesen kell Ruffalo szinte tökéletes alakítása és a mellékszerepekben helyet kapó Tim Robbins, Anne Hathaway vagy akár Bill Pullman kiválóan megjelenített karakterei. A film gyakorlatilag minden negatívumát felsorolja annak, amit manapság egy vállalat az emberek ellen tehet, és röviden vázolja ennek rövid- és hosszú távú következményeit is. Nyilván nehéz egy 40 éves ügyet 20 évnyi pereskedéssel vászonra vinni, emiatt is lehet kissé lassú a film, de tartalmi mondanivalója és szereplői miatt mindenképpen eléri a várt hatást. A forgatókönyvet Mario Correa és a mostanság népszerűvé avanzsáló Matthew Michael Carnahan szállította Nathaniel Rich „Az ügyvéd, aki DuPont legrosszabb rémálma lett” című esszéje alapján. Értékelés: 80%

Talpig fegyverben (Guns Akimbo) – A közeli jövőben, Schrapnel City (talán a Duke Nukem játék alapján, mondjuk a film is olyan mint a játék) kitalált városában játszódó történetünk főhőse nem más, mint a magányos netes trollvadász és szájhős, Miles (Daniel Radcliffe), aki előszeretettel tölti magányos és unalmas estéit a trollok által írt kommenteken való élcelődéssel és konzoljátékokkal. A való életben szinte ki sem bújik a telefonból és mindenki átlép rajta, barátnője pedig lapátra teszi. Egy ferde estén összerúgja a port a Skizm nevű streamszolgáltató adminjaival, akik gyakorlatilag élőben közvetítenek élet-halál harcokat ismert bűnözők részvételével a világ minden táján. Miután Miles-t sikeresen lenyomozzák az IP címe alapján, Riktor (Ned Dennehy) a Skizm vezetője és néhány kollégája meglátogatja, másnap reggel pedig a kezéhez csavarozott két pisztollyal ébred és egy üzenettel, miszerint 24 órája van megküzdeni a végsőkig a játék eddigi legdurvább szereplőjével, a kőkemény és brutális Nix-szel (Samara Weaving). Jason Lei Howden jegyzi a filmet író-rendezőként, és egy határozottan intenzív, sokkoló és erőszakos videoklipet tár a nézők szeme elé, amely amellett, hogy vicces, durva és gusztustalan, tökéletesen reflektál korunk internetfelhasználói közösségének igényeire. Az alakításokkal a két főhőst tekintve minden rendben van. Radcliffe mindkét pólusában jól helyt áll, Weaving pedig korunk trash-barbie-jaként tökéletes a szerepben. Akad néhány jófej mellékkarakter és remek egysorosok. Erőltetett tempós, túlvizionált és nem igazán gyermekbarát alkotás, de piszok jól lehet rajta szórakozni. A Mayhem és hasonló filmek rajongóinak kötelező. Értékelés: 70%

A Hold árnyékában (In the Shadow of the Moon) – Méltatlanul lesajnált alkotás a Netflix kínálatából, ami azért több figyelmet érdemelt volna. Ennél a filmnél sokkal rosszabb blockbusterek kapnak jobb kritikákat a rájuk fordított marketing miatt. Thomas Lockhart (Boyd Holbrook) járőr 1988-ban egy rendkívül különös és bizarr haláleseteket produkáló sorozatgyilkos nyomába ered, aki titokzatos megjegyzéseivel és utalásaival azt az érzetet kelti, hogy ismeri főhősünket. Az üldözés során a járőr véletlenül megöli a gyanúsítottat (Cleopatra Coleman), az ügyet pedig a sok ellentmondás és hiányosság ellenére is lezárják. 1997-ben, éppen az események kilencedik évfordulóján azonban a halálesetek új áldozatokkal gyakorlatilag elkezdenek ismétlődni. Az ekkor már nyomozóvá előléptetett Lockhart ismét felveszi a szálakat és a gyilkos nyomába ered, miközben kénytelen olyan tényekkel szembesülni, amelyek mindenki számára egyre inkább megmagyarázhatatlanok. A hajsza és annak különböző nyugtalanító eseményei teljesen felemésztik a nyomozót, aki az ügy megszállottjává válik és feláldoz mindent, hogy megoldja az ügyet. Jim Mickle rendező a sci-fi-krimi és thriller határvonalain egyensúlyozva próbálja a néző figyelmét megragadni, ami végül sikerrel is jár. Bár a fordulatok és a „titkos hozzávaló” elég korán kiszámíthatóvá válik, ennek ellenére a film kifejezetten jól működő egységet alkot a különböző stílusjegyek ötvözetében. Holbrook végre nyújt egy mélyebb alakítást az eddigi katonásdis helyett, ami kifejezetten üdítően hat. Értékelés: 70%

RETRÓSAROK:

Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows, 2014) – Egy kicsit ugorjunk vissza az időben, és vizsgáljuk meg az utóbbi időben méltán népszerűvé és kedveltté vált Taika Waititi egy korai remekművét. A dokumentarista stílusban forgatott vámpírparódia gyakorlatilag Waititi első ismert és elismert munkája, amelyet szerzőtársként, társrendezőként és színész kollégaként Jemaine Clement is jegyez. A történet egy napjainkban élő kommunaszerűen működő vámpírcsapat hétköznapjait követi végig az új-zélandi Wellington városában. Viago (Waititi), Vlad (Clement), Deacon (Jonathan Brugh) és Petyr (Ben Fransham) kvartettje gyakorlatilag mindent közösen csinál, ám rendkívül eltérő karakterek, és ez sokszor súrlódáshoz vezet közöttük, ahogyan az minden élő családban is előfordulhat. Életmódjuk, szokásaik és napi tennivalóik bemutatása gyakorlatilag egy non-stop paródiája a komolyan készült vámpírmozik minden elemének, amelyet tovább fűszerez az a fajta, ezek szerint Új-Zélandon meglehetősen elismert és értékelt humorformátum, amelyben ez előadásra kerül és jellemzi a térség másik klasszis rendezőjének (Peter Jackson) korai műveit is. Nincsenek fergeteges látványosságok, azonban van minden, ami egy halhatatlant esendővé és viccessé tehet. Önkritika, önirónia, nyers és kevésbé nyers poénok, valamint a Thor 3-ban és a Jojo Nyusziban is megismert, szemtelen, ám eredeti Waititis humor. Értékelés: 70%