1

The Death of Superman (2018) / Reign of Supermen (2019)

írta Nikodémus

Halál settenkedik mostanság minden sarkon egy másik képregény-univerzumban (írtunk is róla), szóval újra divatba jött a makulátlan, halhatatlan szuperhős(öke)t megölni. Leginkább a sokk érdekében, kevéssé pedig azért, hogy elgondolkoztasson a hozzá(juk) való viszonyunkról. Amerika (és a világ) első és máig legérinthetetlenebb képregényhősével mindezt már 1992-ben eljátszották, volt is meglepődés rendesen. Superman maga volt az erkölcsi és fizikai romolhatatlanság, akinek emberi vonásairól gyakran elfeledkezünk. A Warner/SC Animation egy bő tíz évvel ezelőtti próbálkozás után most jól megadta a módját a híres történet megfilmesítésének.

A ráérősen két részben elmesélt történetben jut idő bőven a részletekre: Jake Castorena és Sam Liu közös rendezése aprólékosan (kissé szolgalelkűen) követi a képregényt, kezdve Clark Kent szerelmi életétől az eljövendőkre vonatkozó apró utalásokig. Hősünk (Jerry O’Connell) tehát épp vívódik, hogyan hódítsa meg álmai nőjét, Lois Lane-t (Rebecca Romijn), ám mire eljutnak egy, a szülőkkel közös vacsoráig, valami gyanús történik a Földdel. A karakter humanizálása jó ötlet (még ha kicsit esetlen is a kivitelezés), mert ami utána történik, az bizony nem túl szívderítő, és a kataklizmában végre tudunk szorítani az acélemberért. Az első rész kicsit lustán, de jól alapoz tehát, és a várva vár nagy küzdelem szinte minden szempontból kielégítő. Talán csak az erőszak-ábrázolás illedelmessége hagy kérdőjeleket maga után (meg a szokásos képregényes logikai bukfencek: hősünk akkor most azok haláláért is felelős, akik az épp lezúzott felhőkarcolókban tolták a délutáni/esti műszakot? Vagy ők az elhanyagolható veszteség?). A félidei befejezés tehát erős a szakadt zászlóként lobogó köpennyel és a sejtelmesen mosolygó (már megint kavaró) Lex Luthorral (Rainn Wilson).

A valódi következményekkel a második részben szembesülünk, s különös, de ezúttal kevéssé foglalkozunk a hőstelenített világ nagy gyászával. Ehelyett gyanúsan gyorsan érkezik a megoldás egy titokzatos alak képében: nocsak, mindenki kedvenc Szupija feltámadt? Egyik bámulatból a másikba esik Lois, aztán megérkezik egy újabb, és egy újabb, és egy újabb Superman… és mind magát tartja az igazinak. Mi itt az igazság? Oknyomozó újságíróra váró feladat, s vele együtt fejtjük fel mi is a rejtélyt, ami persze nem annyira bonyolult. A legvégén azért még belefér egy jóleső csavar a nagy akciózás közepette, feltűnik az Igazság Ligája, és feltárul egy csillagközi fenyegetés réme is. Akad tehát bőven izgulnivaló, ám a sztori fordulatait korántsem követik innovatív képi megoldások: Sam Liu hozza a szokásos DC-animációk szürkeségét snittelésben, vágásban, képkomponálásban. A dialógusok sem világrengetőek, de azt legalább rá lehet fogni a forrásműre; a vizuális fantáziátlanságot nem. Tisztes erőfeszítéssel elkészített munka a filmpáros, ám korántsem lesz olyan emlékezetes, mint mondjuk A sötét lovag visszatér adaptációja – meglehet, azért, mert ott az alapanyag is messze súlyosabb remekmű.

Egy komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *