Elveszett és megkerült – Mindenki tudja (2018) / A sértés (2017)

írta Nikodémus

Túlságosan szeretjük dédelgetni veszteségeinket: itt egy feldolgozatlan sérelem, ott egy balul sikerült ügy, amott pedig egy szomorú tragédia. Hiúsági kérdést csinálunk belőlük, s addig őrizgetjük, míg ráboríthatjuk valakire. Hogy ennek milyen tragikus következményei lehetnek, azt idén két film is megrendítő erővel szemlélteti: a Mindenki tudja és A sértés egyaránt a megbocsátani képtelen ember lélekromboló vakságáról mesél.

Asghar Farhadi (Nader és Simin, A múlt, Az ügyfél) korábbi rendezéseihez illően legfrissebb filmjében is egy család intim viszonyai közé kalauzol minket, ám ezúttal nem egy kapcsolat felbomlását, hanem annak megszületését figyelhetjük. Esküvőre gyűlik ugyanis össze a széles rokonság egy spanyol faluban. Rég nem látott rokonok üdvözlik egymást: vidám anekdoták, széles mosolyok és jókedvű évődések röppennek, az iráni sztárrendező pedig jól bevált módszere szerint fokozatosan avatja be nézőjét karaktereinek életébe. A lagzin azonban váratlan dolog történik: egy áramkimaradás után eltűnik a szépséges unokahúg. Kétségbeesett keresés indul, s miközben az öröm hirtelen idegtépő aggódásba fordul, fokról fokra derülnek ki elhallgatott családi sérelmek, felszín alá nyomott indulatok. Farhadi képes elérni, hogy a bűnügyi eset szinte mellékessé váljon az időközben feltörő érzelmek viharában, s a forgószél bizony minden családtag lelkét megborzolja. Kíméletlen pontossággal, ugyanakkor nagy empátiával ábrázolt erkölcsi határhelyzeteket látunk, a Mindenki tudja azonban az életmű korábbi darabjaihoz képest kevésbé képes fókuszban tartani mondanivalóját: el-elkalandozik, felvetései széttartóak, a finálé pedig (szándékai ellenére) halványabb a vártnál.

Részleteiben talán ügyetlenebbül, ám összességében mégis következetesebben vezeti végig Ziad Doueiri az őt foglalkoztató gondolatokat A sértés című, Magyarországra szűk két éves késéssel érkezett filmjében. A társadalmi átalakulásoktól forrongó Libanonban egy keresztény autószerelő és egy muzulmán építésvezető kap össze egy apróságon, a nézeteltérést azonban képtelenek elsimítani. Az ügy egyre dagad, míg a két férfi végül a bíróságon köt ki (ügyvédektől, politikusoktól és újságíróktól szorongatva), s ekkorra jóformán már arra sem emlékeznek, mi volt a kiváltó ok. Doueiri helyi művészként jól ismeri honfitársainak mentalitását, és önáltatás nélkül mutatja be, micsoda tragikus sérelmek lapulnak egy-egy indulatos megjegyzés mögött. Bár a szembenállók lelkének mélységeibe egyszerűbb eszközökkel világít le, lényeglátóan ragadja meg, milyen veszélyes lőporos hordó jelenkorunkban a Közel-Kelet – társadalmilag és erkölcsileg egyaránt. Csüggesztő élmény figyelni, ahogy a két, büszkeségében megsértett férfi ügyét lassan kisajátítja magának a politikai ideológia (gondoljunk csak az ügyvédek képviselte eszmékre) és a sajtó, amely aszerint foglal állást (és manipulálja övéit), hogy a pártpaletta melyik oldalához húz.

Pedig néha elég egy csöndben megszerelt autó a béküléshez. A médiahisztéria csúcsán, a tárgyalóteremből távozva Tony és Yasser végre egyedül marad: egy szót sem szólnak egymáshoz, a segítés gesztusa váratlanul érkezik. S a kiengesztelődés, ami oly régóta elveszett már, most hirtelen megkerül. Igazi újjászületés ez a megbocsátásban. Különösnek tűnhet, de igaz: az aktuális lélekboncoló Farhadi-mozit ezúttal Doueiri készítette el.

(Megjelent: A Szív, 2019. május)