0

Röviden: Ragadozó városok / Csuklyások / Ami nem öl meg / Defekt / Megan Leavey

írta Minime

Ragadozó városok (Mortal Engines)Peter Jackson produceri felügyelete alatt készült gigaprodukció, amelyet Christian Rivers rendező álmodott a mozikba, valamint az alkotáshoz Philip Reeve azonos című regénye alapján a Walsh-Boyens-Jackson triumvirátus kreált szkriptet. A távoli jövőben az apokalipszis maradványai között már csak gépesített városok jelentik a túlélést, amelyek közül a nagyok bekebelezik a kicsiket, és elpusztítva azokat egyre növekednek, miközben útjuk során sáskahadként pusztítják a Föld megmaradt kincseit. London egyike ezen hatalmas monstrumoknak, amelynek ambiciózus és kegyetlen vezetője, Thaddeus Valentine (Hugo Weaving) titokban sötét tervet szövöget és egy martalóc leányzó – Hester Shaw (Hera Hilmar) – merényletének tárgyává is válik. Hester édesanyja halálát tulajdonítja ugyanis a londoni előkelőnek. Eközben Tom (Robert Sheehan), a feltörekvő londoni ifjú akaratlanul is az események középpontjába sodródik, és sorsa végleg összefonódik Hester és Thaddeus végzetével. Valentine ugyanis olyan eszközök birtokába jut, amellyel megváltoztathatatlanul átírná a városok, a világ és a benne élők egész életét. Eközben a városból kidobott menekülő fiatalok kénytelenek számos más veszéllyel is szembenézni, beleértve egy félig ember-félig robot embervadászt, Shrike-ot (Stephen Lang) – akihez Hester személyesen is kötődik –, valamint a prédára vadászó városok ellen szerveződő Ellenállással is sikerül összefutniuk. Eközben pedig titkos tervei megvalósítása közepette Valentine-nak is számot kell vetnie hazugságaival lánya, Katherine (Leila George) irányában. A mozi elképesztően monumentális, ahogyan Peter Jackson rendezései is azok voltak a Tolkien-érából származó művei tekintetében, Rivers sikeres tanítványnak bizonyult tehát. Ugyanakkor a gigantikus látványt nem segítik a színészek kevésbé kiforrott alakításai és a narratíva, valamint az adaptált forgatókönyv logikai bukfencei, hiányosságai és zökkenői sem. Mindenképpen rendhagyó alkotás az idei mozikínálatból, de korántsem annyira jó, mint azt a hype alapján várhatnánk. Gyakorlatilag kijelenthető, hogy sokban hasonlít a Star Wars: Új Remény történetvezetéséhez és dramaturgiájához, sőt szinte más környezetben, de lemásolja azt. A látvány viszont grandiózus. Értékelés: 70%

Csuklyások (BlacKkKlansman) – A ’70-es évek elején még javában dúlnak Amerika-szerte a különböző faji és rasszizmus-ellenes fórumok és tömeggyűlések. Ron Stallworth (John David Washington) a Colorado Springs-i rendőrség első színesbőrű tisztje, aki eléri főnökeinél, hogy a nyilvántartóban végzett unalmas munkáját elcserélhesse beépített feladatokra – hiszen az ekkoriban létező faji ellentétek és zúgolódások időszakában jól jöhet valaki, aki bennfentesként rálát a dolgok igazi természetére. Egy hirtelen ötlettől vezérelve fel is veszi a kapcsolatot telefonon keresztül a Ku Klux Klánnal, amelynek kötelékébe történő felvételét igényelné. A probléma viszont egyértelmű, hiszen hősünk afro-amerikai, így kell egy másik beépített rendőr, aki a hanghoz személyes megjelenést is társít. Flip Zimmerman nyomozó (Adam Driver) vállalkozik a feladatra, és párosuk olyannyira remekül teljesít, hogy magához a Klán vezetőjéhez, David Duke-hoz (Topher Grace) is eljutnak. Információkat gyűjtenek és osztanak meg a rendőrséggel, miközben egyre mélyebbre hatolnak be a szervezetbe és a mögötte lévő eszmerendszer részleteibe. Spike Lee nem kezdő rendező, a témaválasztásai általában jól igazodnak korábbi művei stílusához és rendezői felfogásához. Az amerikai színesbőrű közösség életének és annak részletekbe menő bemutatása szinte teljesen egybeforrt a rendező munkásságával. Ezúttal két remek alakítással megtoldott alkotást készített, amelynek forgatókönyvét a valóság szülte. Mind Washington, mind Driver remekelnek, és ideális párosnak bizonyulnak Lee munkájának egy magasabb szintre emeléséhez. A rasszizmus mint jelenkorunk egyik égető problémája megkapja azt a figyelmet a film által, amelyre szüksége is van, azonban bemutatása tökéletesen egyoldalúra sikeredik. A Klán és szerveződésének, valamint felépítésének bemutatása helyenként vicces és komolytalan, de nem ront a filmélményen. Ugyanakkor a klántagok tipizálása meglehetősen egysíkúra sikerült. Jó színészek, jó rendezés egy jó filmben. Értékelés: 80%

Ami nem öl meg (The Girl in the Spider’s Web)Fede Alvarez (Gonosz halott, Vaksötét) rendező mindkét korábbi munkája a horror műfaját választotta témájául, ezúttal azonban átpártolt a thriller és a skandináv krimik világának sötét univerzumába. Lisbeth Salander eredettörténete sokaknak lehet ismerős Stieg Larsson regényeiből vagy az Oplev-Alfredson rendezőkettős trilógiájából, amelyben Noomi Rapace szerzett elismerést a szerepben. Ezúttal az eredeti könyvtrilógia folytatásának szánt, kevésbé sikeres David Langercrantz-regények elkészítése van terítéken Hollywoodban, amelynek első felvonása Alvarez kezében landolt. Salander-t ezúttal a remek Claire Foy alakítja, míg Michael Nyquist klasszikus szerepét Sverrir Gudnason vállalta magára, Mikael Blomquist eljátszásában. A cselekmény Lisbeth múltjának titkait tárja elénk és egy versenyfutás eseményeit, amelynek célja egy olyan szoftver megszerzése és birtoklása, amellyel atomháborút lehet kirobbantani. A feldolgozások sorsa általában sosem lesz olyan, amilyet remélnek, ezúttal sincs másképp. A skandináv krimik világát rendkívül nehéz a filmvászonra adaptálni és jól elkészíteni. A kezdő trilógia eredeti változatában a rendezők és a helyi, európai színészek sokkal könnyebben azonosultak a szerepükkel, mint bármikor, bármelyik amerikai kollégájuk. Éppen emiatt siklik ki Alvarez rendezése is, ugyanis a svéd miliő ábrázolása érzékletes, de színészei és önmaga sem érzi át a skandináv mentalitás alapelveit és attitűdjét. Egy próbálkozásnak elfogadható, de jobb lenne, ha a rendező maradna a saját terepén, és a horrorfilmekben alkotna maradandót, annak ellenére is, hogy Claire Foy nem vall szégyent a szerepben. Értékelés: 60%

Defekt (Downrange, 2017)Ryuhei Kitamura (Éjféli etetés, No One Lives) ezúttal ismét egy horror-thriller témával próbálkozott. Saját forgatókönyvét – Joey O’Bryan pofozta ki – igyekszik minél magasabb szinten és realisztikusabban ábrázolni, azonban a kísérlet nem igazán jár sikerrel. Hat fiatal éppen úton van egy terepjáróval, amikor defektet kapnak a semmi közepén. A fiúk hozzálátnak a kerékcseréhez, míg a lányok az árnyékba húzódva próbálják tartalmasan eltölteni az időt. Hamar kiderül azonban, hogy a jármű sérülését nem egy közúti probléma vagy anyaghiba okozta, hanem egy a közelben leselkedő mesterlövész fegyvere. A lövész szisztematikusan megkezdi a fiatalok levadászását, akik próbálnak minden lehetséges módon segítséget kérni és menekülni a helyszínről, azonban ez korántsem egyszerű feladat. Az alapszituáció igazából nem is lenne rossz, de Kitamura színészei olyan szinten noname karakterek, hogy a kutya nem figyel oda rájuk és senkit nem érdekelnek. Jobb gárdával nagyobb durranás lett volna ez a film, de sajnos úgy tűnik ezúttal csak ennyire futotta. Az erőszak ábrázolása megidézi a rendező korábbi munkáit, véres és naturalisztikus, a történet helyenként lyukas és értelmetlen fordulatokat vesz. Amint említettem, a színészi játék a film egyik nagy gyengesége, ezért is tekintenék el a hat, teljesen ismeretlen és különösebben nem is tehetséges színész ismertetésétől. Egy feszült és kiélezett alaphelyzetből kreált félelmetes, de mégsem ijesztő alkotás született, amelyet ugyan megkoronáz a rendező utolsó poénja, de sajnos addigra már inkább várjuk a végét a filmnek, és nem a jó értelemben. Értékelés: 30%

Megan Leavey (2017) – Megan (Kate Mara) problémás családból származó, viselkedészavaros fiatal nő, aki nem találja a helyét az életben. Családi problémái és kezdődő alkoholizmusa elől a tengerészgyalogság kötelékébe menekül, azonban természetének önpusztító hatásaival ott is hamar a parancsnok haragját vonja magára. Büntetőszolgálatra a K-9-es egységek mellé kerül, ahol kezdetben kíváncsiságból, majd később elkötelezettségből szeretné megvetni a lábát. Megan nagyban hasonlít korunk számtalan olyan személyére, akinek zárkózottsága, lelki sérelmei kevésbé teszik lehetővé személyes, érzelmi kötődésen alapuló kapcsolatok kialakítását más személyekkel, és jobb esetben ezek az emberek, ahogyan közülünk is többen, mint elismerik, az állatvilág önzetlenül szerető és szerethető tagjaival alakítanak ki mélyebb kapcsolatot. Megan és Rex, a bombakereső kutya is így talál egymásra. A film pedig az ő személyes történetüket, viszontagságaikat és sírig tartó barátságukat mutatja be az Irakban eltöltött közös szolgálat, majd a kutya örökbefogadása körüli bürokratikus hajsza részletes feltárásával. A történet valós eseményeken alapul és valós érzelmeken, amelyek hatására minden állatszerető ember torka többször elszorul majd, és könny szökik a szemébe. A történet, bármennyire is amerikai, igazából a világ bármely táján megtörténhetett volna, és meg is történik, általában nem katonák és speciálisan képzett kutyák között. A világon bárhol, bármilyen szolgálatot teljesítő kutyáról is szól ez a film, hiszen legyen akár vakvezető, akár bombakereső vagy drogkereső kutyáról szó, akárcsak egy házi kedvencünkről is, az ő szolgálatuk mindig, minden körülmények között a legőszintébb szolgálat és odaadás mintapéldája az emberek felé és értük. Gabriela Cowperthwaite filmje nem lesz minden idők legjobb alkotása, de mély érzésű film, ami megérinti az embereket, minden különösebb szenzációhajhász utalgatás nélkül. Értékelés: 80%

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *