3

A kocsma közepén – Én, Tonya

írta Nikodémus

A posztmodern hozadéka, hogy a dolgok önazonossága meginog: jelentőségük csökken, marketingértékük növekszik. Így áll a helyzet tények utáni korunkban a sporttal is: eredeti értelme – miszerint test és lélek összhangjára tanít – elhalványult, miközben szinte teljesen lefoglalta magának a szórakoztatóipar. A szenzációhoz pedig lassan már nem is szükséges maga a sportesemény, világít rá Tonya Harding és Nancy Kerrigan műkorcsolyázó elhíresült története, melyben minden megvan, ami éltet egy szaftos botrányt. Craig Gillespie rendező megtehette volna, hogy az esetről szóló, hazánkban február 1-jén debütált filmjében csupán erre épít, ám ő többre vágyott: az Én, Tonya egyszerre zajos botránykrónika, rendhagyó életrajz és keserű kommentár az aktuális világhelyzet margójára.

No de kezdjük az elején: Tonya Harding (Margot Robbie) 1970-ben született az Oregon állambeli Portland-ben, meglehetősen viharos életű családba. Édesanyja (Allison Janney) ötödik férjét fogyasztotta éppen, s mivel tehetséget látott a kislányban, saját meg nem valósult karrierjét kezdte kiépíteni az ő számára. Tonya hamar megtanulta, milyen, amikor az anyja által elrendelt különedzés kihagyásáért ételmegvonás, kioktatás vagy pofon jár. A zűrös otthonból ezért hasonlóképp zűrös házasságba menekült, ám sportkarrierje felívelt: egymás után győzött a helyi versenyeken, majd 1991-ben, többek között egy elsőként végrehajtott tripla axel-ugrással megnyerte az amerikai országos műkorcsolya-bajnokságot. A hullámok azonban nem csitultak: riválisa, Nancy Kerrigan (Caitlin Carver) csillaga még gyorsabban emelkedett, és Hardinggal ellentétben őt keblére ölelte a média. Az 1994-es lillehammeri téli olimpia előtt azonban egy rejtélyes merénylő teleszkópos fémbottal zúzta össze a térdét. A példátlan eset részletei gyorsan kiderültek, és bár máig nem derült ki pontosan, Harding tudott-e a támadásról, a szégyenfolt örökre rajta ragadt.

S ezt a motívumot emeli filmjének vezérgondolatává Gillespie: nincs igazság. Vagy ha létezik is, kihámozhatatlan a naponta ránk zúduló hírek és álhírek, vélemények és kommentárok özönéből. Az Én, Tonya ennek megfelelően első képkockájától kezdve megállíthatatlanul pörög: archív videófelvételek és nyaktörő akciójelenetek feleselnek egymással, híradórészletek, sport-tudósítások és reklámok zümmögnek a háttérben, szereplőink pedig nem teketóriáznak, és fennhangon kommentálják az eseményeket, szentenciáikat sokszor a mozivásznon túlra címezve. A fordulatokból egy egzaltált, szabadszájú, kocsmai nagyotmondásokra emlékeztető mozi kerekedik, amiben elfuserált életű figurák tepernek figyelmünkért. Az egyetlen sztoikus karakter a főhősnő anyja, aki rezignáltan tagad és ítélkezik. Rémisztő nyugalmának forrása lépésről lépésre tárul fel a játékidő során, s voltaképpen ez a szál, melyre saját, hírhedtté lett lányával való kapcsolata felfűzhető.

A két karakter jellemének mélyére pedig elsőosztályú színészi alakítások kalauzolnak. A filmet producerként is jegyző Margot Robbie fantasztikus átlényegülésen megy keresztül, érzi és érti a frusztrációktól gyötört, egyszerű észjárású, ugyanakkor célratörő, s végső soron érzelmi biztonságra vágyó Harding minden gesztusát. Nála is látványosabb alakítást nyújt azonban Allison Janney a vérfagyasztóan gonosz, valahol mégis emberinek megmaradó édesanya szerepében. Sebastian Stan szórakoztatóan hozza a zavaros fejű, erőszakos hajlamú férjet, a legnagyobbakat mégis ütődött barátján, a biztonsági őrként dolgozó, s eközben titkos összeesküvésekről fantáziáló Shawn-on (Paul Walter Hauser) mulatunk.

Mivel történetünk kulcseseménye tulajdonképpen hozzá köthető, Gillespie az ő személyén keresztül szemlélteti a tudatipar veszélyes hatalmát: ha az információ reflektálatlan túladagolásával elég zavart keltünk, a valóság bizony leváltható a fejekben. A szórakozni vágyó közönség ugyanis korántsem testet-lelket nemesítő küzdelmet, hanem tündérmesét és szappanoperát akar, melyben előre le vannak osztva a szerepek. Összetett jellemek és árnyalt igazságok helyett vulgarizált sztorit, aminek főszereplői mérhetetlen egoizmussal egyre csak a mulatóssláger sorát ismételgetik: én vagyok én, a kocsma közepén.

(Megjelent: Új Ember, 2018. február)

3 komment

  1. Szuper kritika! Ugyanazt láttuk, éreztük a filmen, csak nekem nem sikerült volna ilyen jól megírni. Gratulálok!

  2. Ennek a filmnek sikerült az, ami Guillermo del Toronak nem: a hangulat és a múltidézés.
    Viszont minden porcikájából árad, hogy kifejezetten a díjszezont célozták meg vele, mert enyhén szólva sem közönségfilm. Nem magasztalják a sportot, sőt, sokkal inkább azt mutatja, hogy ez egy kegyetlen és előítéletekkel bíró világ. A főszereplőt sem akarják igazán megkedveltetni.
    De ahogy mondtam, hangulatos, csak olykor csöppet leül. A színészi játék szuper, a jégen pörgéseknél szó szerint beszédültem:)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *