2

Lazhar tanár úr (Monsieur Lazhar)

írta Nikodémus

A hazai filmforgalmazók különös stratégiáinak eredménye, hogy az általam leginkább várt, Oscar-várományos alkotásokat jóval a bemutató és a díjazás után láthatom. Igen, a külföldi filmek versengésére gondolok, ahol bizony gyakran megesik, hogy több kincset találni, mint az összes többi kategóriában. A Lazhar tanár úr bő egy év után landolt itthon, és bár a cím a nemrég divatba jött iskolafilm műfajának újabb darabjára utal, a látszat csal.

Philippe Falardeau filmje ugyanis gyászfilm, mégpedig a legkeményebb fajtából. Igaz, feltűnik benne tábla, kréta, tanár és diák is – épp ettől lesz olyan izgalmas és megdöbbentő, a zsánerek keveredésétől, a felvetett problémák nyomasztó sokaságától. Pedig olyan egyszerűen kezdődik minden. Egy idilli(nek tűnő) kanadai iskolában Simon (Émilien Néron) épp a tejes dobozokat viszi az uzsonnához, amikor különös dologra lesz figyelmes. Bekukkant osztályukba, és a szeretett tanító néni élettelenül lóg egy kötélen. A szörnyű öngyilkosság alaposan felkavar gyermeket, szülőt, tantestületet, iskolát, jön a pszichológus nyugtatni, de a tragikus hirtelenséggel megüresedett állásra senki nem akar jelentkezni. Végül egy különös, mosolygós úr, Bachir Lazhar (Mohamed Fellag) sétál be az igazgatónő irodájába: ő elvállalná az elárvult osztályt. Megkapja, s az igazi film innen indul. Zavarbaejtő gyászterápia veszi kezdetét, melyről az elején még nem is tudjuk, hogy kölcsönös, ám a tanár úr bánatos mosolyából sejtjük, valami az ő életében sincs egészen rendben.

A rendező kiváló húzása, hogy elfelejti a melodrámát, helyette villámcsapásszerű katarzis-pillanatokkal és csendes, meditatív jelenetekkel láttat. Hogy mit, arra nem lehetünk túl büszkék: a posztmodern nyugati társadalom csődjét. A diákkal való fizikai érintkezés megtiltása, a tanárok fásult közönye, az iskolát szolgáltató intézménynek tekintő, gyermekükkel mit sem törődő szülők, a multikulturalizmus szép jelszavával elfedett általános értetlenség, a „nyílt társadalom” eszméjét képmutató módon hirdető hatóság, mely mindent megtagad az emigránstól… a tünetek jelzik, beteg a világ, nagybeteg. Ha ugyan nincs már halálán – és mindez egy sokkoló haláleset nyomán tör felszínre, mellyel nem tud mit kezdeni szinte egyik szereplő sem. Tabunak nyilvánítja hát. Nem így tanárunk, aki bukdácsolva bár, de rátalál az egyetlen igazi megoldásra: noha az ő szíve is nehéz, feltétel nélkül elkezdi szeretni a rábízottakat. Ártatlan taslival, osztály-átrendezéssel, szokatlan házi feladatokkal, de leginkább őszinte beszéddel és kedves humorral.

Mind főhősünk, mind újdonsült osztályának gyerekszereplői zseniálisak: visszafogottan, okosan, sok derűvel keltik életre figuráikat – a tanár úr fájdalmas sztorijába még egy csöppnyi romantikázás is belefér. Az operatőr képei alázattal rendelik alá magukat a rendezői koncepciónak, a cselekmény fordulópontjai jó ütemben követik egymást, szemérmesen feltárva a történések újabb és újabb rétegeit.


Mindegy, hiszünk-e egy majdani találkozásban, elment szeretteinkkel kapcsolatos legkínzóbb kérdésünk itt marad velünk: képesek voltunk-e őt eléggé szeretni? A Lazhar tanár úr megható finomsággal teszi fel ezt a súlyos kérdést. S válaszol is rá: az nem lehet, hogy pusztán önmagadnak vagy. Sem fájdalmaddal, sem szereteteddel nem maradhatsz egyedül, be kell vállalnod, hogy sebezhetővé teszed magad. Mert boldogok, akik sírnak.

2 komment

  1. Nagyon tetszett, sokaig nem mertem megnezni mert tartottam tole, hogy tul szomoru, de vegulis nem teljesen.

  2. Hát, ez a filmforgalmazó-késlekedés dolog még tovább fog kulminálni, mivel december 1-től a Kino mozi is bezár, ami a mögötte álló Szuezfilm nevű forgalmazó tevékenységére nézve sem túl reményt keltő. A Lazhart éppen ők forgalmazzák, hanem egy másik kicsi, a Vertigo, de a tendencia feltétlenül aggasztó.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *