The Mandalorian – 1-2. rész

írta Nikodémus

Ilyen az igazi SW-fan: vár, egyre türelmetlenebbül, izgatottan veszi kezébe az új portékát, és már az első benyomásból mindent ki akar facsarni. A világ Star Warsos része minden valószínűség szerint így itta a kedden debütált The Mandalorian első képsorait. Többszörösen korszakos pillanat ez: a Csillagok háborúja élőszereplős sorozat formáját ölti (George Lucas legalább három évtizedes álma volt ez), streaming-csatornát robbantanak be vele (Disney+), és ünnepi esemény(film) helyett hétköznapjaink részévé válik. A felhajtás és a tuti biznisz látszata ellenére kockázatos vállalkozás ez, és a Lucasfilmnek a Skywalker-sztori enyhe félresiklatása (plusz a szólófilmek kudarca) miatt nem is nagyon van más választása. De amint lepereg a szokatlanul visszafogott főcím és az első, definitívnek szánt szekvencia (ami az is, mármint definitív), már látszik, nem lesz itt hiba.

A Star Wars ugyanis visszatér a gyökereihez: néma hősünk betoppan egy lebujba, biccent egyet a csapos felé, lerendezi a rosszfiúkat, és felmarkolja a zsákmányt. Jellegzetesebb nem is lehetne az űrwestern-nyitány, miközben birodalmi rohamsisakokat látunk lándzsákra tűzve, a koszfészek tele van kvartyogó idegen lényekkel, az ütött-kopott űrhajó a klónháborúk óta rozsdásodik – öt évvel vagyunk A Jedi visszatér eseményei után. Ennyi tulajdonképpen elég is a cselekményből, mivel a Jon Favreau által megálmodott, Dave Filoni rendezte nyitóepizód sokkal többel nem is szolgál, pontosabban egy titokzatos megbízatással és az utolsó jelenetben egy jókora fordulattal.

Ha a játékidőt kevesled, részben igazad van: a cselekmény kicsit szögletes, kevés az alapozás, ám a hangulat kárpótol mindenért. Nem véletlen a százmilliókban mérhető büdzsé: a világ, amit a Mandalorian elénk tár, élő, zizegő és minden ízében stílusos. Látszik, hogy mindent valódi helyszíneken forgattak, nincs zöldvászon-érzésünk. A manapság már kötelező fanservice jobbára elegánsan van megoldva, a nosztalgia elkerülhetetlen, de valahogy szervesebben épül bele ebbe a világba, mint a szemtelenül múltidéző Az ébredő Erőben. A címszerepet játszó Pedro Pascal még a páncél alól is perzselő kisugárzással bír (s persze később vajszívű zordonná változik, ahogy azt megszoktuk a westernekben), Werner Herzog borzongató, Nick Nolte hallható élvezettel gurgulázik, a robothang-kölcsönző Taika Waititi pedig egy pillanatig se hülyül. Nem is illene ez ide, hiszen komoly a tét: mindjárt az első részben két nagyszabású, jól koreografált akciójelenetet kapunk. Ahol viszont kissé látszik a spórolás, az például a piactér: mindvégig szűk plánokban sétálunk végig hősünkkel rajta. S itt-ott mintha a vágás is szaporább lenne az indokoltnál.

A szintén félórára szabott második rész szerencsére már árnyalja az eleinte szögegyszerű összképet: látjuk például hősünket alulmaradni egy kézitusában, páncélt (és hajót) javítani és kissé humorosan bosszankodni. Utóbbi épp elég még (Isten őrizz a porgoktól!), nem rombolja az egyébként továbbra is fantasztikus hangulatot. Homok- és kősivatag, taszkenek, jégpáncél, hóvihar sorakozik fel, és persze néhány kiiktatandó dög. Utóbbiakról nehéz megmondani, milyen arányban születtek CGI segítségével, ám az eredmény néhány rosszabbul sikerült snitt kivételével kielégítő. Egy tévésorozattól pedig abszolút élvonal.

Hogy a fizikai besározódáson túl szimbolikusan is koszolódni fog-e az a mandalori páncél? Erre várunk már régóta az SW meseszerű, fekete-fehér alakokkal teli világában, és ezt a sorozat jól meg is ígéri. Két részből azonban még korai messzemenő következtetéseket levonni, egyelőre a fűszereket ízlelgetjük. Péntekenként meglátjuk majd… az eddigiek mindenesetre biztatóak.