0

Elfordulni könnyebb – Az angyal / A rendszer (2018)

írta Nikodémus

Mióta él az ember, manipulál: rokont, barátot, ismerőst vagy akár egy egész országot. Mielőtt azonban felülnénk bármilyen, manapság divatos összeesküvés-elméletnek, érdemes közelebbről megvizsgálnunk – amíg tehetjük – a félrevezetés működésének pontos mechanizmusát. Erre vállalkozik erős, időnként húsbavágó aktualitással két, hazánkban idén ősszel bemutatott film is: az argentin Az angyal (El Ángel) és a spanyol A rendszer (El reino) hősei egyaránt született manipulátorok, akik még akkor is valósággörbítéssel próbálkoznak, amikor már rég megtörtént a lebukás.

Szőke göndör fürtök, vonzó kiállás, borotvaéles ész: Carlitos (Lorenzo Ferro első nagyjátékfilm-szerepében) igazán nem panaszkodhat odafentről kapott talentumaira. S mivel alsó-középosztálybeli szülők kamasz fiaként különösebben nincs kedve tanulni, iskola helyett gyakran luxuslakásokba surran be, hogy elemeljen ezt-azt. Nem bírvágyból csinálja: fütyül a magántulajdonra, akciózásával inkább szabadságvágyát éli ki. No és persze hatalmas buli elkötni egy értékes motort az épp pórul járt mágnás patinás járműgyűjteményéből. Anyja kezdetben alig sejt valamit (főleg egy alapos és hihető lódítás után), néhány társ pedig hamarosan csatlakozik a fiú láthatóan ragadós szenvedélyéhez. Az új iskolájában megismert bűntárs fura famíliája bevezeti hősünket a fegyverhasználat rejtelmeibe, ám bármennyit edződtünk is a hollywoodi bankrablós filmeken, velük együtt mi, nézők is meglepődünk, milyen könnyen elsül Carlitos kezében a pisztoly. A tét a beszerezhető vagyontárgyak értékével egyre nő, mígnem szimatot fog a rendőrség. Luis Ortega igaz történet alapján, saját forgatókönyvből készült bemutatkozó rendezése látszólag zökkenőmentesen vezényli le különös hősének felemelkedés- és bukástörténetét, ám ha figyelünk, a primer történet mögött sokkal izgalmasabb rétegeket találunk: többek között a hetvenes évekbeli Argentína szétszakadó társadalmának rajzát, a levegőben vibráló kilátástalanságot és a hétköznapokat is megfojtó urambátyám mentalitást. Ortega ravaszul játszik az életrajzi film műfaji közhelyeivel (s egyúttal elvárásainkkal): szereplőit gyakran bizarr, kínos helyzetekbe vezeti, riasztó amoralitásukra pedig nem keres okot, sem magyarázatot.

Nem akar kulcsfigurájának lelkébe tekinteni Rodrigo Sorogoyen rendező sem, épp eléggé megdöbbentő az, amit megmutat: a mindent átszövő korrupció mutyiktól bűzös, undorító rendszerét. Az egyik országos párt helyi üdvöskéje, Manuel (Antonio de la Torre) épp pezsgőt bont haverjaival, s harsány kárörömmel hallgatják a tévében bemutatkozó rivális elszánt fogadkozását a tisztakezű politizálásról. Valamilyen hiba mégis csúszhatott az olajozottan mozgó gépezetbe: kikerül egy videófelvétel, melyen az iménti baráti társaság mulatozása és egyezkedése látható. Az ügy bombaként robban a médiában, Manuel számára pedig az első sokk után nyilvánvalóvá válik, elvbarátai egyedül vele akarják elvitetni a balhét. Ha ez a rövid szinopszis a közelmúlt magyar politikai botrányainak fényében ismerősnek tűnik, talán lehet a véletlen műve, ám ez korántsem gyengíti a gyakran hátborzongató párhuzamokat. A rendszer (spanyol eredetiben: A királyság) ugyanis kíméletlen alászállás a politikai-gazdasági korrupció mocskába. Kézikamera segítségével mindvégig ott loholunk Manuel válla fölött, aki – Torre árnyalt játékának köszönhetően – eleinte gátlástalan idiótának tűnik, majd fokozatosan ébredünk rá, hogy nagyon is dörzsölt, saját túlélése érdekében bármire képes karakterről van szó. Sorogoyen Isabel Penával közösen írt forgatókönyve drámából hamar thrillerre vált, s példás tempójával, mesteri feszültségkezelésével az utolsó percig nem hagyja nyugodni nézőjét.

Szembetűnő, hogy két filmünk közül egyik sem vállalkozik alaposabb lélekboncolgatásra – talán azért, mert visszariadnánk az elénk táruló látványtól. Beszéljenek inkább a főszereplők tettei, lehetett a rendezők szándéka. Bárhogy is, árulkodó, miképp reagál a külvilág a nagypályás manipulátorok széles körben végzett pusztítására: leginkább közönnyel. Ahogy A rendszer fináléjának radikális fordulata rádöbbent minket: cinikusan elfordulni mindig könnyebb.

(Megjelent: Új Ember, 2019. november)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *