0

Robin „Kingsman” Hood – rendhagyó kritika

írta Minime

A történet, amelyet már jó páran nagyon sokféleképpen vászonra vittek, ezúttal Otto Bathurst debütáló rendezéseként futott be a mozikba. Robin Hood történelmi alapokat sem nélkülöző, népmesei elemekkel tarkított szövevényes históriája, feldolgozottságának tükrében és ennek elképesztő ötletgazdaságában már számos alkotásnak adott táptalajt, amelyek hol így, hol úgy sikerültek. Volt már itt komédiás verzió, drámaibb hangvételű, Oscar-díjakra pályázó alkotás és kőkemény kalandfilm is. Azonban a jelenkor mozirajongóinak igényeihez mindenképpen igazodva kellett egy nagyon cool és újszerű feldolgozás, amely mind játékidőben, mind szereplők tekintetében, mind pedig a sztori történelmi hitelességének és komolyságának szempontjait totálisan elhanyagolva, egyértelműen eléri a fiatalság és az ironikusok ingerküszöbét is.

„Töki” – jelen esetben Robin (Taron Egerton) – éli boldog úri világát kastélyában párjával, a kevésbé szépséges, ám mindig tussal kihúzott szempillájú Marion-nel (Ewe Hewson), amikor megérkezik a behívóparancs a harmadik keresztes háborúba tartó lovagok kötelékébe. Hősünk elhagyja hazáját, hogy királya oldalán, hogy – a jóval később alkalmazásra kerülő, angol hosszú íjjal – harcolva felszabadítsa a Szentföldet, miközben a rendkívül szervezett, és már a kornak kétségkívül megfelelő sorozatlövő számszeríj gépezetekkel (korabeli RPG) harcoló arabokkal megküzdjön. Megunván a háború gyötrelmeit és társai, főleg Gisborne (Paul Anderson – egy csomó filmben mellékszerepelek) kegyetlenkedéseit, idejekorán fellázad és megsebesül, majd hajón hazatér szülőföldjére. Vele tart egy korábbi ellenfele, „a nyilas Django, amolyan fekete Harry Hart” – jelen esetben John (ifjabb Morgan Freeman a.k.a. Jamie Foxx) –, aki szövetséget és barátságot köt hősünkkel. Hazatérvén látja, hogy birtokait kifosztotta a rendkívül jólfésült és gonosz, „Nolan Sorrento, az IOI igazgatója” – jelen esetben Nottingham bírája (Ben Mendelsohn) –, aki azóta puccos öltönyét elegáns bőrkabátra cserélte. Miután „Töki” ráébred, hogy a népét sanyargatják, és a csaját is lenyúlta az ezúttal az 50 közül éppen skarlát árnyalatban tündöklő „Christian Grey” – jelen esetben Will Tillman (Jamie Dornan) –, úgy érzi, tennie kell valamit. John fegyelmezett kiképzése következtében belőle válik a középkor legelegánsabb, legsármosabb és legjobban nyilazó „nindzsája”, aki rögvest hozzá is lát a bíró pénzének ellopásához, amely tevékenységében a kevésbé iszákos, ám Ausztráliában előadó-művészeti polihisztorként ismert, jelen esetben Tuck barátnak (Tim Minchin) nevezett különös figura is segíti. Eközben a sok-sok tolvajlás közben „Tökinek” van ideje elhitetni „Sorrento-val”, hogy mekkora spanok, és így ki is esik a gyanúsítotti körből. Eközben pedig gaztettei olyan komoly korrupt és befolyásos személyek érdeklődését is felkeltik, mint „Mozart legnagyobb ellenfele, Antonio Salieri” – jelen esetben a Kardinális (F. Murray Abraham).

Az alakításokat fogjuk is rövidre, mindenki nagyon fajin. Jól öltözöttek, pazar sminkek, patyolattiszták, mint a korban mindenki. Egerton egy kiváló, fiatal tehetség, de nem rá kéne írni a szerepeket, hanem neki kéne kibújni a bőréből, és eljátszani azokat. Foxx gyaníthatóan a pénzért bohóckodik a filmben, esetleg a producerként közreműködő Leonardo di Caprio bátorítására vállalta el a szerepet. Mendelsohn és Abraham gonoszak. Dornan karaktere egy pillanat alatt többet fejlődik, mint az „árnyalatos” trilógia teljes játékideje alatt. Hewson pedig egy bármelyik jellegtelen színésznőcskére kicserélhető kellék, aki baromira tud bámulni a nagy kék szemeivel, de abszolút nem egy mutatós menyecske.

A vizualitás teljesen rendben van és tök jól mutat a vásznon. A minimum viktoriánus korabeli ruhaviseletek – kb. középkori Gucci bőrkabát és Versace széldzseki –, a nottinghami kaszinó és a technoparty egyértelműen megidézi Oroszlánszívű Richárd király Angliáját. Külön kiemelhető a rohamosan fejlődő acélkohászati üzemek jelenléte, amelyek a világ más tájain csak a XIX. században kezdtek megjelenni. A „nottinghami készenléti rendőrség” – jelen esetben a bíró őrsége – és a „maszkos Forest (a nottinghami Fradi-) drukkerek” – jelen esetben a fellázadó sanyargatott lakosság – összecsapása szinte epikus jelentéstartalommal bír, és nem átallja bemutatni, milyen fejlett is volt a korabeli yard, amely tömegoszlató eszközök mellett immáron sorozatlövő KÉZI számszeríj gépfegyverekkel és tűzálló rohampajzsokkal is rendelkezett. Ezen tényeknek köszönhetően értjük meg igazán, hogyan is tudott Anglia ekkora technikai fölény következtében később világméretű gyarmatbirodalmat kiépíteni.

Alapjában véve Bathurst kapott egy baromira fiatalos és impulzív forgatókönyvet, amelyet patentul hozzáigazított egy jelenkori tizenéves ízlésvilágához, hogy a filmbe pumpált dollármilliókat akkor is kitermelje az alkotás, ha az Egerton-rajongó fruskák és a Robin Hood-fanatikusok eltekintenek a film megtekintésétől. A film komolyságát érzékeltetvén született meg jelen kritika, amelyet nem terveztem ugyan ilyen hosszan megírni, de ahogy az NB 1-es meccseken gólvonalról bepöccintett bombagólok esetében mondják, ezt már én se bírtam kihagyni. Látványilag, időtartamilag teljesen rendben lévő történelemhamisító, komolytalan popcorn-élményszerűség, amely abszolút senkiben nem fog mély nyomot hagyni, de lehetővé tette számomra, hogy kiélhessem kritikusi hajlamaim cinikusabb vonásait, amelyért ebben a formában jár a köszönetem. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *