0

Battle of the Sexes / Borg/McEnroe

írta Nikodémus

A tenisz ugyebár úri sport (no és idősebb tesója, a krikett), a foci pedig a proletárok szórakozása. Ma, amikor mindkettőt (sőt, minden tévéképes sportágat) felzabálta már a szórakoztatóipar, szinte kivehetetlenek már ezek az apró különbségek, noha pár évtizede komoly jelentősége volt még mindennek. Erre világít rá két, frissen kijött teniszfilm: győzelem és vereség relativitásáról, sporton túlnövő társadalmi ügyekről regélnek, s közben finoman pedzegetik a média hatalmát is.

Utóbbival direktebben foglalkozik Jonathan Dayton és Valerie Faris közös rendezése, s ez nem meglepő: a témából adódik. Billie Jean King (Emma Stone) karrierje gyors tempóban ível fel, s immár elég erőt érez magában, hogy egy Grand Slam-torna ürügyén szóvá tegye a férfi kollégákkal való, fizetésben is követelt egyenlő elbánást. Mivel ezt nem kapja meg, kilép a nemzetközi teniszszövetségből, saját csapatot gründol, körutat szervez, s fürdik a hirtelen jött népszerűségben. Férjes asszonyként villámcsapásként éri, amint egyik fodrásznője (Andrea Riseborough) romantikusan közeledik hozzá, de nem elég a magánéleti probléma: Bobby Riggs (Steve Carrell) kiöregedett tenisz-szájhősként nyilvános mérkőzésre hívja ki, hogy végre eldöntsék, kinek is való igazából is ez a sport. Ne feledjük, a hetvenes évek feminizmustól, szexuális szabadosságától fűtött Amerikájában járunk.

A belebegtetett meccs természetesen túlnő önmagán (a sajtó lazán csak „A nemek harcaként” nevezi), s mindkét fél a saját céljaira igyekszik felhasználni a kitüntetett médiafigyelmet. Riggs kezdettől fogva zseniálisan és gátlástalanul űzi ezt, King óvatosan, de beletanul. A két főszereplő közül az ő lelkével foglalkozik többet a film, mégis, Carrell bohóckodásokkal együtt is árnyalt alakításának köszönhetően a fináléra egálba kerül nemcsak a mérkőzés, a tét is. Mindkettejüknek van ugyanis veszítenivalója: szerettei. Dayton és Faris rendezése néha meglepő ritmusban cikázik a dráma és a vígjáték között (a színészek egyébként remekelnek), a mindent eldöntő mérkőzést azonban szépen vezetik fel, mi több, egy igazán emlékezetes szekvencia keretében ki is játsszák a főszereplőkben dúló érzelmeket. Amit ugyanis a győztes és a vesztes átél az öltözőben, szívszaggató: egyikük megbocsátást nyer, másikuk akkor döbben rá, mit is veszített valójában. És itt szó sincs medálról, kupáról, pénzdíjról vagy médiafigyelemről: az élet szól tragikus hirtelenséggel közbe. Szép keresztezés, mondanám, ha fociról lenne szó.

De ez tenisz, és az – ahogy említettem – ugyebár úri sport. S mint ilyen túl drága egy alsó-középosztálybeli értelmiségi famíliának. A kis Borg (Sverrir Gudnason) alig tudja összekaparni a pénzt a felszerelésre, s hiába edz keményen, amikor veszít, irtó dühös lesz. Edzője (Stellan Skarsgård) megtanítja őt, hogyan kontrollálja érzelmeit, s a jéghegynek is becézett skandináv fiú hamarosan a teniszvilág csúcsán találja magát. Az ötödik wimbledoni győzelem azonban a nehezebnek ígérkezik, mint valaha: John McEnroe (Shia LaBeouf), a sokszor botrányosan viselkedő, ám ellenállhatatlan amerikai készül arra, hogy megfossza trónjától a svédet.

Nem véletlen, hogy alig került szóba az ír származású McEnroe: Janus Metz rendező bevallottan Borg karakterét tartja érdekesebbnek, nála időz többet, az ő drámáját bontja ki. Van is ebben potenciál bőven: a mindent elfojtó hűvös profi tragédiája, a mediatizált, hazug élet, az örökös nyeréskényszer, az edzések millióin át felnőni képtelen kiskamasz – ez mind ott lebeg a cselekményben, de hiába a szép beállítások, hiába Gudnason árnyalt játéka, valahogy mégsem jön át. McEnroe-t pedig LaBeouf próbálja átélhetővé tenni (sikerrel), ám ő csupán vázlat marad – eszköz a „király” újbóli megdicsőüléséhez. A meccs persze feledhetetlen, s a film érdekeltté tesz a végigizgulásban, de utána üresség marad. Megismertünk két frusztrált lelket: az egyik mélyére le is ereszkedhettünk, s a végefőcím előtti feliratokból tudjuk meg, hogy markánsan különböző természete és játékstílusa ellenére a két sportoló szoros barátságot ápolt. A film azonban valamiért nem akarja tükröztetni őket egymással.

Első pillantásra úgy tűnik, csak szőrmentén, de mindkét mozi alaposan foglalkozik a sport posztmodern transzformálódásával: akkor, amikor a média sztárrá emel és leejt, tündérmesét és horrortörténeteket gyárt, elkerülhetetlen a felismerés, hogy egy milliók mozgatta globális iparág részei vagyunk. Tragikus, ha ez épp a főszereplőnek esik le legutoljára. Nem, a tenisz nem úri sport többé: showbiznisz, mint minden más képernyőképes sportág.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *