0

Sztorizás mesterfokon – A titokzatos szerető (2013) / Apáim története (2012)

írta Nikodémus

2015-08-the-invisible-woman-stories-we-tell-1

Már több mint másfél éve láttam, de nem tudom feledni az élményt: az interjúalany vallomása közben egyszer csak megáll, és visszakérdez. A kérdező – képen kívül – meglepődik, majd a helyzet spontaneitásának engedve válaszol, s kedélyes beszélgetés alakul ki. Varázslatos pillanat: a jólfésült dokumentumfilm megbillen, hogy átadja helyét valami sokkal izgalmasabbnak, a történetmesélés mint létezésmód feltárásának. Sarah Polley és Ralph Fiennes különböző álruhában ugyan, de egyaránt erről mesél ihletetten.

A Schindler listájának elhízott, szadista tisztjeként befutott angol színész 2010 óta rákapott a rendezésre: a Coriolanus szikrázóan kemény férfifilmje után ezúttal egy finom, érzékeny történetet vitt vászonra. A Charles Dickens eltitkolt szerelméről szóló, itthon február végén bemutatott A titokzatos szerető bulvár-ízű leleplezés helyett két főszereplőjének személyes drámáját bontja ki, kivételesen érett színészi alakításokkal: Felicity Jones remekel a mélyre temetett emlékeit újraélő, megtört asszony szerepében, s Fiennes sem marad el mögötte a társaságban bohókás, ám belül némán gyötrődő, ellentmondásos jellemű írófejedelem megformálójaként.

Míg Fiennes a kosztümös sorsdráma műfaját, addig Sarah Polley, a Váratlan utazás egykor cserfes Sarah-ja az önreflexív dokumentumfilm külsőségeit használja fel ahhoz, hogy az élet történetbe-foglaltságáról gondolkodjon. Apáim története című, a magyar mozikat szintén az idei tavaszelőn megjárt alkotásában pedig nem fél mindehhez saját családi legendáriumát felboncolni. A kezdetben ártatlan családi viccelődésnek induló sztori nyomozássá, megrendítő vallomás-sorozattá, majd pedig rendkívüli személyességgel hevített elmélkedéssé alakul. S közben olyan letaglózó erővel peregnek a fordulatok egymás után, hogy már nem is tudjuk, mit is látunk valójában: dokumentumfilmet? Mozgóképes családi emlékalbumot? Rokoni csoportterápiát? Kollektív önfelfedezést, esetleg önleleplezést? Sarah Polley kíméletlen magabiztossággal tartja kezében ezen értelmezések szálait, melankolikus filmje ugyanakkor megkapóan szelíd és életigenlő.

2015-08-the-invisible-woman-stories-we-tell-3

A nagyszülőkről unokákra szálló családi sztorik természete különös: részleteiben talán lódít egyik-másik, egészükben mégis mélyen igazak. Hisz minket rajzolnak körbe, kik elbukunk és felállunk, megzuhanunk és újrakezdünk. Mert lehet az emberről az absztrakt kategóriák ridegségével is szólni, történeteink megértő szeretetével azonban érdemesebb.

(Megjelent: Új Ember, 2014. május)


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *