Hector and the Search for Happiness (2014)

Eleged van a virágos-erdős-óceános háttérre, kacskaringós betűtípussal ráfirkantott Coelho-szerű boldogság-bölcsességekből? Hát Hectornak is. Pedig neki hivatása segíteni az embereken, pszichiáterként gyönyörű irodában tart terápiákat szorongó, önmagukat és a harmóniát nem találó embereknek és próbálja a boldogság útjára terelni őket. A dolog csak ott hibádzik, hogy pontosan ő sem tudja mi fán is terem az igazi boldogság, hogyan is lehetne így megbízható orvos ha bort iszik és vizet prédikál? Munkáját egyre felületesebben, szórakozottabban végzi, míg végül belátja, hogy ez így nem mehet tovább. Szerinte egy igazi tudós-szakember képes definiálni a boldogságot, tollal, papíron, ehhez pedig anyagot kell gyűjtenie az élet adta véletlen esettanulmányok alapján, így el is indul egy világ körüli útra, egyedül, otthon hagyva döntése előtt értetlenül álló feleségét. Hector mindenre felkészül, nyitott és optimista befogadni az új ötleteket, megoldásokat, bár mélyebb leckét kap, mint először gondolná: a boldogságért nem feltétlenül kell több ezer kilométert utazni. Talán saját házunk táján kéne először körbenéznünk, mi is a saját szomorúságunk forrása.

Egy pillanatra megijedtem, hogy a film témájánál és műfajánál fogva át fog fordulni valami Ben Stiller-féle Walter Mitty titkos életébe, ami borzasztóan kiszámíthatóra sikeredett és a “sokat akar a szarka…” elvét követve az élettelen, klisés műanyag irányába tolódott. Szerencsére erről szó sincs Peter Chelsom rendezésében, aki sokkal lazában veszi a témát: természetesebbnek ható poénok, a valóságtól nem elrugaszkodott helyszínek, hús-vér embertípusok és ha még használ is sztereotipikus karaktereket, simán a helyükre kattantja a film gépezetében. …plusz a főhős sokkal jobb fej. Simon Peggnek széles a rajongótábora, mert mindig hozza a mókás, de egyben komoly, szerethető karaktertípust. Nem akar se több, se kevesebb lenni, mint aki, de azért mindig csempész valami apró újítást a játékába. Példának okáért most épp drámai oldalon is. Hector a tudományok területén nyeregben érzi magát, de idővel neki is be kell ismernie, hogy az érzelmeket és élményeket nem lehet ábrákkal kielemezni. Naplót ír, kutat, rajzol és felsorolásszerűen tényeket állapít meg, egy univerzális teóriát igyekszik felállítani. Útja során – mint a naiv s kissé kétbalkezes, a világra rácsodálkozó gyermek  –  különböző emberi sorsokba van lehetősége bekapcsolódni, akik mind másban vélik felfedezni egyéni örömük forrását: pénz, hatalom, család, jó ételek.

Örömmel láttam, hogy a film vége felé felbukkan Christopher Plummer, egy neves professzor karakterét öltve magára. A “hobós” kinézetű kapusznis/melegítős doktor nagyon vicces látvány, ámde annál komolyabb és érdekesebb kísérleteket csinál amibe Hector belecsöppen, miközben régi szerelmével próbálja felvenni a kapcsolatot. Hector feleségét játszó Rosamund Pike-ot pedig még mindig nagyon csípjük, főleg a Holtodiglan óta. Hasonlóan, túl kedves, nagyon szexi, tökéletességre törekvő, de “valami nem stimmel a felszín alatt” feleség figurájával.

A mókás, életveszélyes és szívfacsaró szituációk során Hector rádöbben, hogy vannak olyan dolgok az életben amiket teljes lényünkkel meg kell élni, (még ha az negatív élmény is)  ahhoz, hogy megértsük és fejlődjünk általa. A boldogság és teljesség nem állandó és nem feltétlenül csak pozitívumokból álló érzelmi állapot, hanem megannyi érzelem színes keveréke. Minden az önmagunkra találással kezdődik, mely során elfogadjuk gyengeségeinket, őszinték leszünk magunkkal és az elfojtott gyermekkori démonokkal pedig bátran szembeszállunk. Ideje, hogy Hector fölnőjön. Így lesz az kontinenseket átszelő kalandokból belső utazás. És Ti fölnőttetek már a feladathoz? 70%

IMDb: 6.9
Rottentomatoes: 36%