A szürke ötven árnyalata (Fifty Shades of Grey)

Eljött az ideje annak, hogy itt, a Droidon is beszéljünk kicsit arról az alkotásról, ami már hetek óta izgatta/izgatja a népet szokatlan témájának és véleményem szerint zseniális előzetes kampányhadjáratának köszönhetően, amivel extrém véleménynyilvánításra sarkallta a moziba járókat… és érdekes módon azokat is, akik nem látták a filmet. Kétségtelen, hogy Magyarország eddigi  legnagyobb, 244 millió forintos nyitóbevételt jegyzi, ami azóta még legalább 80 millióval nőtt, és még nincs vége, a számok a mai nappal is csak növekednek. Előre leszögezném, hogy A szürke ötven árnyalatát inkább tartom egy érdekes  jelenségnek, ami több kérdést vet fel arról, hogyan  vélekednek, mit reagálnak az emberek (és megint  hangsúlyozom, nem feltétlenül film- vagy könyvkedvelők)  mikor a szexualitás témája kerül terítékre, mint egy, a romantika köpenyébe burkolt szadomazochizmusnak (vagy akár fordítsuk meg a burkolás irányát, ugyan mindegy). Sőt, tovább megyek: olyan szép társadalmi és pszichológia-rajz bontakozik ki a filmet lereagáló internetes kultúrából, vagyis az anonim felhasználók kommentjei mögött rejtőző rossz kapcsolatok, önbecsapás, prűdség, naivitás, elfojtott vágyak üzeneteiből, hogy komolyan mondom, a szakembereknek vagy diploma előtt álló, ezen területen tanuló egyetemistáknak tökéletes témaválasztás lehetne.

Node először a filmről.  Női szemmel, mégpedig úgy, hogy olvastam a könyvet, mind a három kötetével, s vessetek rám követ de a maga módján tetszett. Bár nem tartom kiemelkedőnek, valóban végtelen egyszerű stílusban íródott és egy olyan sztorit hordoz, ami a harmadik részre totál elfárad, csak azért is végigpörgettem az utolsót is, mert kíváncsi voltam, hogyan végződhet egy ilyen különös kapcsolat. A film történetéről, az alapfelállásról már régóta tudunk a teaserek, trailerek, Beyoncé- és Ellie Goulding-betétdalok, és persze a nyakkendős-borítós bestseller által. A főszereplő a fiatal és naív Anastasia Steele (Dakota Johnson), aki irodalmat tanul az egyetemen, egyik nap, hogy lebetegedett barátnőjét kisegítse, elmegy, hogy interjút készítsen helyette az érinthetetlen, szemtelenül jóképű milliárdos üzletemberrel, Christian Greyjel (Jamie Dornan). A férfi megnyerő, magabiztos stílusával csakhamar lehengerli az ártatlan Anát, aki akkor még nem tudja, hogy Grey inkább egy ragadozó, mintsem a fehér lovon érkező szőke lovag, ő  maga pedig királylány helyett szó szerint alárendelt szerepben lévő áldozattá, Grey játékszerévé fog válni hamarosan. Mondja ezt a film és fenn is tartja a végéig (ellentétben a könyvvel, ezért is háborgok kicsit) úgy, hogy majdnem nulla mértékben bontja ki a karakterek lelkiállapotának pszichológiai hátterét, azt, hogy miért olyanok találkozáskor, amilyenek, és miért mennek bele egy ilyen kapcsolatba. Szóval kapunk egy férfit és egy nőt, két ismeretlen színészt (a szerző, E. L. James külön kérése volt, hogy friss, ismeretlen arcokat castingoljanak), akik között sajnos annyi kémia van, mintha egymás mellé tennénk egy olyan műanyag Barbie és Ken párost, amiknek még oldalra kihajtató karjuk és „megroppantható” térdük sem volt, és ezek mereven egymásnak lennének támasztva miközben a távolba mered a tekintetük. Nem tudom, mit gondolnak a férfiak Miss Johnsonról de kifejezetten nem a hamvasság és ártatlanság jut eszembe róla, ám annál inkább kelt öreges hatást, ami tök jó ugye, mert egy 21 éves szűzlányt játszik. A néha fáradt, néha ijedt tekintetű Dornan meg annyi időre és olyan mértékben lehet hatással a nőkre, ahogy megnyálazzuk az ujjunkat és amíg átlapozunk egy divatlap férfimodell rovatán. Véleményem szerint tehát már a szereplőválogatáson bukott a dolog. Sebaj, a film többi eleme talán még megmentheti… vagy nem?

Szó sem róla, a zene, a helyszínek kiválasztása, a színtelen-szagtalan luxuséletvitel ábrázolása elég szépen sikerült. A rendező(nő), Sam Taylor-Johnson próbálta úgy beállítani a színészeket és instruálni az operatőrt egy-egy jelenetben, hogy azok előrevetítsék a pár domina-alárendelt viszonyát. Például az elején Ana elesik, szó szerint beesik az ajtón Grey lábai elé, később a férfi az interjú közben magabiztosan, fellengzősen áll előtte, míg Ana megszeppenve ül. A férfi saját maga által vezetett helikopterbe, siklórepülőbe ülteti választottját – mint a föld úgy az ég ura –, hogy lenyűgözze a város látványával, a várossal, ami az ő pénzes befolyása alatt áll. A rendező ügyesen megfogta a részletekben rejlő lényeget de sajnos csakis azt, így vakfoltja lett a globális jelentéstartalom. Elsőre furának hathat, de létezik vagyis kellene, hogy legyen mondanivaló, ami – ahogy említettem – a szereplők múltjából eredne. Bármennyire egyszerű szerkezetű és stílusú a könyv, terjedelmességével és a lehetősséggel, hogy több száz oldalon keresztül Ana gondolatait olvassuk, végrehajt egyféle kompenzációt. Így válhat világossá a későbbiekben, hogy a szerelembe esett lány a lelkileg sérült Greyt meg akarja menteni, a szintén csupaláv milliárdost pedig a köztük fonódott érzelmi szálakkal tudja – csúnyán szólva – rángatni. Passzívból aktívvá válással változnak a hatalmi viszonyok, ki testi téren, fizikai szinten uralkodik, ki pedig lelkiekben és ott áll a nagy kérdőjel a végén: vajon lesz-e félúton találka, és ha igen, milyen szerződés nélküli kompromisszumok alapján?

Szerintem a rendező félt belenyúlni a méhkasba, félt bemutatni a szadomazochizmus lehetséges miértjeit, hogy minden kisebb és nagyobb defekt mögött a sérült gyerekkor, a szülőkkel való kapcsolat állhat. Félt bemutatni, hogy ezeknek a háttérben folyó lelki folyamatoknak milyen dinamikája is van, félt az anyakomplexustól, a depressziótól, a regressziótól, félt attól a ténytől, hogy igenis létezik az irányváltás az ember életében amiket külső tényezők (akár a szerelem ebben az esetben) hatására lépünk meg és kell hozzá sok idő és energia, szenvedés és nevetés, míg a végére jutunk és feloldozásra kerülünk. Szóval ezért a legbiztosabb hollywoodi módszerhez nyúlt és a tutira ment, nehogy megbukjon a kasszáknál. Íme A szürke ötven árnyalata, egy romantikus történet kemény szexszel, amiből a promóciónak köszönhetően az embereknek csak a második fele marad meg, aztán elmennek moziba és kiderül, hogy még az sem annyira nagy szám.

S ily módon térhetek vissza a közönségre, akikről ha feltételezni merem, hogy nyitottak, akkor olyan szellemben és módon készítek filmet. A könyv ezt meg merte lépni, mert kihasználta az olvasók kreatív aktivitását, hisz minden könyv olvasása közben magunkban építünk fel egy szubjektív kis világot. A vizuálisan és a könnyű limonádéra vett mondanivalóval bíró, gyengén kontrollált film nézőiként (olyan passzívan, mint Ana) viszont ez a két és fél óra minden szempontból bukás. És még annak is gyenge, jelentéktelen és szürke…

Jelenlegi értékelések
IMDb: 4.2
Rottentomatoes: 25%