A rock halott – szokták mondogatni lelkesen. Először meghallva a kijelentést még némiképp megijedhetünk, tanácstalanul tekinthetünk körbe, hogy most mi lesz. Ám az elmúlt évek (évtizedek) alatt annyiszor elsütötték, hogy csak egy hatalmasat tudunk ásítani rajta. A Mindörökké rock a 80-as évek stílusát veszi elő, persze már ekkor is rengetegen ágálták a a műfaj ellen, sokan ördögtől valónak tartották, amivel persze tömegeket tudtak maguk mellé állítani. Nyilván viccesen hatott, ahogy a 40 éves anyukák frissen mosott kosztümjükben, villámló tekintettel néztek farkasszemet a hosszú hajú és félmeztelen tömeggel. Adam Shankman a 80-as évekből előkapart képeket és fellépéseket elnézve úgy érezte, hogy ez már így gyakorlatilag kész paródia, az a hajviselet, pózolás és öltözködési stílus és sztreccsgatyák mindenképp megérne egy filmet.
iromány
Hell (2011)
Van, aki egész életében egyetlen témakör körül mozog. Persze nem feltétlenül lehet az adott filmes hibája, hiszen ha hozzávágnak egy valag pénzt, hogy valósítson meg egy látványos pusztítást vagy prezentáljon egy világvégét, akkor ő meg is teszi. Roland Emmerich viszonylag elég gyorsan Hollywoodban találta magát, a sváb Spielberként emlegetett rendező az évek során gyakorlatilag a rombolás nagymesterévé képezte saját magát. De vajon az Álomgyárban töltött ideje alatt vajon mennyiszer tekintett el saját hazája filmgyártásának irányába? Szégyen, nem szégyen, Emmerich csupán egyetlen produkcióból vette ki a részét, az is tavaly készült el. Meglepő, hogy posztapokaliptikus beütésű témát részesített előnyben?
Börtönregény (Get the Gringo)
A kritikát Mini Me küldte, köszönet érte!
Mel Gibson visszatért. Legalábbis ezt fogják mondani. Számomra el sem tűnt, csak szünetet tartott. A Börtönregény egy olyan film, ami nem fogja meghódítani bevételi listákat, azonban méltán számíthat elismerő kritikai szavakra. Kis költségvetésű, szórakoztató, modern „Visszavágó” újragondolás, mexikói köntösben.
Madagaszkár 3. (Madagascar 3: Europe’s Most Wanted)
Az előző részről itt írtunk.
A DreamWorks alapítása óta azon fáradozik, hogy animációs részlegével két vállra fektesse legnagyobb vetélytársát, a Disney-t. A nagy igyekezet olykor görcsös erőlködésnek tűnik, máskor úgy látszik, hogy könnyen jött a sok a remek ötlet. Mindenesetre a Spielberg cég „rajzfilmosztályán” felvállaltan arra törekszenek, hogy az első rész után több folytatás érkezzen. Van ahol a spin off-ig is sikerült eljutni (Shrek), van ahol mégis a fiók mélyére süllyesztették a további terveket (Szörnyek az űrlények ellen), de a legnagyobb erény mégis az, hogy egy harmadik résszel lekörözik az előző felvonásokat.
Röviden: Veszélyes vágy (A Dangerous Method)
Az emberi lélek sötét oldalának bemutatása és feltárása, a szexualitás és a vágy témakörének boncolgatása és a pszichológia mély bugyraiba való lemerülés kinek másnak lenne tökéletes sztori, mint David Cronenbergnek? Ám a film közben egyszer sem tűnik úgy, hogy egy Cronenberg alkotás peregne szemünk előtt. Egy biztos, a végén senki nem tudná megmondani, hogy a Veszélyes vágyat ő dirigálta. Az igaz történet alapján készült alkotásban Sabina Spielreint Carl Jung veszi kezelésbe, először csak a rendelőjében, később az ágyban is. Spielrein felbukkanása erősen kihat a Jung és Sigmund Freud közötti szakmai és emberi kapcsolatra, voltaképp Freudnak egyáltalán nem tetszik, hogy kollégája csúnyán eltér az eddig megszokott kezelések menetétől. Freud először jó barátként belemegy az eszmecserékbe, próbálja „tanítványát” a helyes útra terelni, tanácsokkal látja el, később felébred benne a szakmai féltékenység, nincsenek ínyére az új elképzelések. Michael Fassbener és Viggo Mortensen remekelnek, mintha rájuk öntötték volna szerepeiket, Keira Knightley néhol túlzásba viszi játékát (karakterét egy másik filmben talán azonnal ördögűzésnek vetették volna alá,), mellesleg az ember legszívesebben meghívná egy tucat hamburgerre, fel kellene szednie néhány kilót. A filmnek egyszerűen se íze, se bűze, azért válhat érdekessé, mivel láthatjuk, hogy Jung miképp próbált gyógyítani, illetve a két kolléga beszélgetései, példái is említésre méltóak. Kissé olyan, mintha egy pszichológiai előadásra készült volna a film, mintha a diákok így többet tudhatnának meg a pszichoanalízisről és a neurológia két nagy alakjáról. Bizonyára az egyetemen jobban értékelték volna Cronenberg elemzését, aki még meg sem kísérli, hogy művén később jobban elgondolkodjunk.
Egy hét Marilynnel (My Week With Marilyn)
Marilyn Monroe – színésznő, énekesnő, sztár, díva, Playboy-nyuszi és szexszimbólum. Lábai előtt hevertek a férfiak, összetört néhány férfiszívet, elfogyasztott három férjet, az agyára ment néhány munkatársának, kapcsolatba került a Kennedy-klánnal és még most is beszélnek róla halálával kapcsolatban. A film csupán Monroe életének rövidke szakaszát meséli, de így is megtudhatunk róla néhány dolgot… már ahogy Colin Clark, Laurence Olivier asszisztense látta.
A leleményes Hugo (Hugo)
Martin Scorsese több évtizedes pályafutása alatt letette jó néhány emlékezetes, klasszikus filmet az asztalra, de mégis inkább gengszterfilmjei ugranak be, ha szóba kerül a neve. Marcona, nem éppen tiszta lelkületű fickók próbálnak egyre feljebb és feljebb kapaszkodni a ranglétrán, nem csak azzal kell törődniük, hogy kikerüljék a nyomukban koslató nyomozót, de résen kell lenniük, nehogy egyik kollégája verje át a palánkon. Senki nem gondolta volna, hogy egy egyszer majd családi filmet fog készíteni, amellyel tiszteleg a mozi (h)őskora előtt.
Röviden: A szellemlovas 2. – A bosszú ereje
Volt idő, amikor a Marvel két kézzel szórta képregényeinek megfilmesítési jogait, amit egy idő után szépen meg is bánt. Próbálkozott ugyan, de csak néhányat tudott visszaszerezni, a Szellemlovas 2010 vége felé visszamotorozott volna hozzájuk. Ám a Columbia nem engedte el a lángoló fejű igazságosztó láncait, az utolsó pillanatban hozzáláttak a forgatáshoz, amivel elérték, hogy a jogok még egy kis ideig náluk legyenek. Kissé érthetetlen döntést hoztak, hiszen az első felvonás alig hozott valamit a konyhára, ráadásképp nem csak az év egyik legrosszabbja lett, hanem minden idők leggázabb képregényfilmjei közé is beállhatott Batman és Robin mögé, Elektra mellé. A második részben Johnny Blaze valamiért Kelet-Európában bujkál, ami annyit tesz, hogy Románia környékén húzza meg magát és mindenki tudja, hogy hol van. Az Ördögnek is errefelé akad dolga, egy srácot keres és szedett-vedett bandát küld a célszemély elfogására. Nicolas Cage mindig is szeretett volna eljátszani egy képregényfigurát és ha megfizetik boldogan csinál magából hülyét. A folytatáshoz viszont láthatóan nem volt kedve vagy csak egyszerűen elunta magát, mikor kezébe vette a forgatókönyvnek nevezett papírhalmot. . Míg a Szellemlovas néhány gazfickóval küzd, a néző is erősen harcol egy „lénnyel”, az álommanóval. Ebben a harcban Violante Placido siethetett volna néhány néző segítségére, méghozzá úgy, ha ledobja ruháját, George Clooney-nek levetkőzött (Az amerikaiban), itt sajnos nem tesz effélét. Idris Elba pisztolyforgató, alkoholista szerzetest játszik, de neki se írtak jó jeleneteket, a megmentendő gyermeket játszó Fergus Riordan pedig tökéletesen ellenszenves. Jelen van Christopher Lambert is, akinél legalább azt a poént el lehet sütni, hogy lehet olvasni az arcáról, sajnos barlangjában nem Sylvester Stallone akadt rá, hanem Cage. Míg a Szellemlovas az első felvonásban valamenyire értelmesnek látszott, addig a második részben lényegesen lebutították. Érezhető, hogy a stúdió gyorsan össze akarta csapni a filmet és a lehető legolcsóbban és leggyorsabban dolgozó rendezőt keresett a film élére, meg is lelték a Neveldine-Taylor párost a feladatra. Ám a duó csak azt tudta bizonyítani, hogy jobb lenne, ha Crankhez hasonló filléres őrületeket készítenének a jövőben. A dialógusok borzalmasak, a színészek erőlködése olykor megmosolyogtató, ez az alkotás egyszerűen élvezettel fetreng a B kategória mocsarában, nem tud és mintha nem is akarna szórakoztatni. Nem csak a Szellemlovas feje lángol, de bizonyára a készítők feje is éghet, amiért efféle borzalmat adtak ki kezük közül.
A bűn hálójában (Haywire) – írta Gevin
Gina Caranót akkor is imádnám, ha nem rúgná szét a filmben felgyülemlő magas színvonalú hím színészgárda seggét, egyenként és vérprofin, de így meg aztán…
Ironikus, hogy az ő támogatására verbuvált színészhad tulajdonképpen az egész filmben végig csak asszisztál. A harctéri amazonból hősnővé avanzsált kisasszonyt ugyanis a legjobban képzett MI-6 ügynökök is vért izzadva próbálják megállítani kocsmákban, motelekben, országúton, üldözve, de persze egyiküknek sem sikerül. A női főszereplős akciófilmek azt hiszem hosszas keresgélés és próbálgatás után ráleltek a királynőre.
Kémes hármas (This Means War)
McG a reklám-és zeneiparban ténykedett és sok kollégájához hasonlóan neki is megfordult a fejében „Mi lenne, ha kipróbálnám magam a mozi világában?” Jöhetett a Charlie angyalai sorozat akciósított filmváltozata és csinálhatott sport-drámát is, ám leginkább arról híresült el, hogy a Terminátor franchise-t a gödör legaljára juttatta, ahonnét még maga a Skynet sem találja a kiutat. Ahelyett hogy megszégyenültem visszakullogott volna klipeket gyártani inkább belevágott a This Means War-ba.
A hódkóros (2011)
A színész és az ember két külön világ, de olykor akaratlanul is összefolyik, így születhetett (újjá) Aronofsky pankrátora, vagy éppen jelen alanyunk, Mel Gibson, aki mindent elkövetett, hogy Hollywood lejtőin szánkázva a legsötétebb gödrökbe csússzon, de Jodie Foster aktuális rendezésében olyan alakítást nyújt, hogy kétség sem férhet hozzá: Gibson még mindig a legnagyobbak közt van.
Röviden: Őrült, dilis, szerelem
Annak ellenére, hogy az I Love You, Philip Morris meleg komédia nem teljesített valami fényesen a kasszáknál és még a film sem volt igazán szórakoztató a rendezőpárost megdobták laza 50 millió dollárral, kerítettek néhány ismert színészt és hagyták, hogy leforgassák az Őrült, dilis, szerelmet. Steve Carrell és Julianne Moore egy házaspárt játszanak, előbbi egyik este csak úgy váratlanul bedobja a „Válni akarok!” szöveget. A férfi egy közeli vendéglátó egységben köt ki, ahol ízesített vodkába próbálja fojtani bánatát és folyamatosan ismételgeti azt a nevét, akivel neje csúnyán megcsalta. Némi idő után gyakorlatilag mindenki kívülről fújja, hogy mi történt vele, ezért esik meg rajta a nőfalót alakító Ryan Gosling szíve. Felkarolja hát Carellt, hogy kikupálja miként kell (vagyis kellene) a nőket meghódítani. A szereplőgárda tuti választás volt, Carell a 40 éves szűzben látott formáját hozza, sőt a csajozása is mintha onnan lett volna átemelve. Gosling láthatóan már a Drive-ra készült, így számára talán pont kapóra jött, hogy egy kockahasú macsót kellett megformálni és bizonyára jót tett, hogy vidám közegbe került a Blue Valentine után. A film nagy baja, hogy túlságosan hosszú, közel két óra és nem sikerült megfelelően adagolni a humoros szituációkat. Van néhány kacagtató jelenet (pl. a Dirty Dancing-es rész hatalmas), amelyet követően leülne a cselekmény, a mélybe zuhanástól mindig sikerül megmenteni. A 13 éves Robbie és a bébiszitter kapcsolatára ráfért volna az átírás, egy ideig úgy tűnik, hogy ebből nem tudnak kihozni semmit, csak úgy töltelék gyanánt tették bele, de a vége előtti össznépi találkozásnál ez is eléri a csúcsát, ezt követően pedig elnyújtják a befejezést. Sajnálom, hogy 60 %-nál többet nem tudok rá adni és mellesleg szentelhettek volna figyelmet annak, hogy Gosling karaktere miért vesz egy 180 fokos fordulatot.
imdb: 7,9
rottentomatoes: 75 %
Büdzsé: 50 millió dollár
Eddigi amerikai bevétel: 75 millió dollár
Eddigi összbevétel: 92 millió dollár








