3

A kocsma közepén – Én, Tonya

írta Nikodémus

A posztmodern hozadéka, hogy a dolgok önazonossága meginog: jelentőségük csökken, marketingértékük növekszik. Így áll a helyzet tények utáni korunkban a sporttal is: eredeti értelme – miszerint test és lélek összhangjára tanít – elhalványult, miközben szinte teljesen lefoglalta magának a szórakoztatóipar. A szenzációhoz pedig lassan már nem is szükséges maga a sportesemény, világít rá Tonya Harding és Nancy Kerrigan műkorcsolyázó elhíresült története, melyben minden megvan, ami éltet egy szaftos botrányt. Craig Gillespie rendező megtehette volna, hogy az esetről szóló, hazánkban február 1-jén debütált filmjében csupán erre épít, ám ő többre vágyott: az Én, Tonya egyszerre zajos botránykrónika, rendhagyó életrajz és keserű kommentár az aktuális világhelyzet margójára.

Olvasd tovább

5

Oscar-készület: THR kerekasztal-beszélgetések

Az Oscarra készülve pár éve meg szoktam nézni a Hollywood Reporter által szervezett videókat, melyek a jelöltek egy-egy körének kerekasztal-beszélgetéseit örökítik meg. Általában kellemes anekdotázgatás folyik, de gyakran előkerülnek meglepően érdekes sztorik. Eddig a rendezőké, valamint a férfi és női színészeké van kinn, érdemes végighallgatni.

Olvasd tovább

0

Könyvajánló – Hirosima gyermeke

0skA Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének Vallás – média – nyilvánosság kutatócsoportja a Doktoranduszok Országos Szövetsége Filmtudományi Osztályával közös megemlékezést szervezett Sindó Kaneto (1912-2012) emlékére. A konferenciát lassú érlelődési folyamat követte, melyben megszülettek a konferencia előadásainak írott változatai, és a kínálkozó lehetőséget kihasználva végül sikerült kötetté formálni az előadók által megírt tanulmányokat. A szövegek több oldalról tárgyalják a japán modern filmművészet egyik nagy mesterének életművét: szépirodalmi, pedagógiai vonatkozásait, a klasszikus irodalom és színház modern megjelenését, a nyelvjáráshasználatot, vagy épp a társadalmi változások lenyomatait tekintik át, foglalkoznak adaptációval, a műfajisággal, a filmes poézissel és az emlékezettel összefüggő kérdésekkel. Sindót olyan nagy formátumú rendezőként mutatják be, aki nemcsak az adott kor és társadalom történelmi vonatkozásaink tud teret engedni, hanem éppígy otthon van a modern lélektani folyamatok megragadásában, művészi formát kialakító megmutatásában – kettős elköteleződésű művész, aki népének hétköznapi és különös történeteinek bemutatásán keresztül képes volt arra, hogy felmutassa a történelem mélyén megjelenő emberi általánost. Hirosima gyermeke, aki sejti, mi lakik a szívünkben.

“Úgy gondolom, hogy mi, emberek azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk. Az elvégzett munka egy élet műve. Nem számít, hogy mit csinálsz, rament, vagy szójaszószt hordószámra, vagy filmeket. A munka elvégzése a legfontosabb. Ha lehetséges, addig kell végeznie a munkáját, ameddig csak bírja az ember. A legvégsőkig szeretném folytatni, tenni a dolgomat.” (…) “Hirosima az én otthonom. De amikor az atombombát ledobták, minden, minden darab fa apró szilánkokra hullott. Ha nem lett volna az otthonom, akkor nem tudtam volna elkészíteni a Hirosima gyermekeit. Azt hiszem, nem lehet művészetet létrehozni valamiféle kötődés nélkül. Ez a rögeszmém.” (Sindó Kaneto) (Forrás)

Farkas György, Lázár Kovács Ákos (szerk.): Hirosima gyermeke – Tanulmányok Sindó Kaneto filmművészetéről, Gondolat, 234 oldal, 2017, 2500 Ft

0

InterCom hírlevél

Szólíts Oscar néven!

Az Oscar-verseny az idén nyitott; jó pár esélyest emlegetnek a szakértők, és bármelyiküknek igaza lehet. De egy módszer minden statisztikánál árulkodóbb: a fogadóirodák oddszai szerint egyetlen kategóriában szinte biztos a befutó. Az Oscar legidősebb férfi jelöltje (a megszorításra azért van szükség, mert Agnes Varda egy héttel idősebb), James Ivory 1:5-höz áll a fogadóirodákban mint a legjobb adaptált forgatókönyv szerzője. A szakma nagy örege, a legendás Merchant/Ivory-filmeket alkotó páros egyik fele, a Szoba kilátással, a Szellem a házban és a Napok romjai alkotója most szinte biztosra veheti a filmakadémia elismerését.
A Szólíts a neveden (Call Me By Your Name, hazai bemutató: február 8.) forgatókönyvéért már szint minden számottevő díjat elnyert (bár a Golden Globe-ról lecsúszott), és valószínűleg sok szavazó filmes úgy látja, hogy ezzel a díjjal nemcsak az Észak-Olaszországban nyaraló amerikai fiatalok nosztalgikus, édes-bús történetét, hanem az író egész pályáját is elismerné. Az idős mester minden ilyen irányú újságírói megkeresését elhárít, azt mondja, semmi sem biztos.
A verseny természetesen csak a díjátadáson dől el – de a fogadóirodákban úgy érzik, biztosra mennek.

Olvasd tovább

1

Elhunyt Jóhann Jóhansson zeneszerző

Február 9-én 48 éves korában, eddig ismeretlen okok következtében elhunyt Jóhann Jóhannsson izlandi származású zeneszerző, akit leginkább a Denis Villeneuve-vel közös munkáiról ismerhetünk. Ő szerezte a Fogságban, a Sicario – A bérgyilkos és az Érkezés zenéjét is, valamint sokáig úgy volt, hogy a Szárnyas fejvadász 2049 dallamait is ő komponálja, de félúton megváltak tőle a producerek, mert a filmnek másfajta hangzásvilágra volt szüksége.

Jóhansson egyik legutolsó munkája A hentes, a kurva és a félszemű című Szász János-film volt, utoljára pedig a várhatóan idén tavasszal érkező Mária Magdolna című filmben hallhatjuk az általa írt dallamokat. Nincs három éve sem, hogy szintén tragikusan korán, mindössze hatvanegy évesen elvesztettük James Hornert egy repülőbaleset következtében, most pedig ismét egy karrierje csúcsán lévő zeneszerzőtől kell elbúcsúznunk. Jóhanssont A mindenség elmélete és a Sicario – A bérgyilkos című filmek zenéjéért jelölték Oscar-díjra. A férfit pénteken találták holtan berlini lakásán, remélhetőleg a boncolás után az is kiderül, hogy mi okozhatta a halálát. (Ign)

0

Röviden: The Meyerowitz Stories (New and Selected)

2018-02-meyerowitz-storiesírta Nikodémus

Danny (Adam Sandler) épp válófélben, s mivel nincs rendszeres jövedelme, kallódó negyvenesként apjához költözik egy időre. Harold (Dustin Hoffman) meg nem értett szobrászművész, aki negyedik feleségével (Emma Thompson) azon tanakodik, eladja művészházát, és öregségére egy kis nyaralóba költözik. A hírre befut Matthew (Ben Stiller), a sikeres üzletember és Jean (Elizabeth Marvel), a zárkózott nővér, s gyorsan felfordul a családi béke. A fiúk, miután egymás révén szembesülnek önnön hamisságaikkal, kénytelenek újrarendezni kapcsolataikat, végiggondolni sorsukat. Ki lázad, ki beletörődik, ki komoly elhatározásra jut – döntéseiket pedig észrevétlenül az apa személye mozgatja, aki talán maga is bánja, mekkora hatással volt gyermekei életére.

Noah Baumbach eddigi legérettebb filmjében ezúttal nem az élettől megriadó fiatalokat, hanem a végzetesen megfakult álmaikat cipelő középgenerációt ábrázolja szívig hatoló érzékenységgel, s ezt filmje formai jegyeivel is illusztrálja. Az eleinte rendezett dramaturgia lassacskán megkeveredik, és a végtelen párbeszédek tengerében csakhamar arra eszmélünk, az élet folyását magát tapasztaljuk.

(Megjelent: A Szív, 2018. február)

Olvasd tovább

0

Tragikus dominanciaharc – 50 éves A majmok bolygója

írta Nikodémus

2018-02-majmok-bolygója-1

(A kép innen való.)

Félévszázada, 1968. február 8-án mutatták be A majmok bolygóját.
Az évfordulóról egy hosszabb elemző-ismertető írással emlékezünk meg.

Habár nevezhető evolúciós tanmesének vagy társadalmi példabeszédnek is, Pierre Boulle 55 éve megjelent regénye és a belőle készült film-sorozat, A majmok bolygója valódi értelmében tulajdonképpen tükröt tart az emberiség elé. S ebbe őszintén belenézni szerfölött kellemetlen élmény. A tükörnek persze fel lehet róni, hogy torzít, ám mégis bennünk motoszkál a nyugtalanító érzés, hogy valójában mi vagyunk érzékcsalódás áldozatai, s a kegyetlen igazságot önámításunk takarja el előlünk.

Olvasd tovább