kritika

Frank Castle képregényfigura, de nem szuperhős, nincsenek különleges képességei, nem mászik falra, nem is ugrándozik 10 métereket ő csak szó szerint hűvösre teszi az gengsztereket mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül, az eszközökben nem válogat. Ha nem is másfél órás lövöldözésorgiát, de egy jó akciófilmet ki lehet hozni a témából. A 80-as években már készült egy produkció, itthon Büntető címen futott, abban Dolph Lundgren torolta meg családja halálát, aztán pedig a többi bűn útjára lépett egyéneket, nem volt semmiféle mellébeszélés, már rögtön az elején belecsaptak a lecsóba és rá is éreztek a hangulatra, jó akcióagyatlanság született. A 2004-es MegtorlóbanThomas Jane büntetett, sajnos a film igen gyengére sikeredett, a képregényhőst kiherélték és csak a végén láthattunk valami kis durrogtatást. A készítők nem éreztek rá a lényegre, Frank Castle nem egy puhapöcs, hanem egy marcona katona, akinek útját hullák szegélyezik. Az öt évvel ezelőtti alkotás nem lett kasszasiker, a készítők azonban úgy nyilatkoztak, hogy számíthatunk majd egy következő felvonásra, ami jóval akciódúsabb lesz, mint az első rész, azt úgyis felvezetésnek szánták. Telt-múlt az idő, Jane-nek nem tetszett a forgatókönyv (de finnyás, fogalmam sincs mit láthatott a 2004-es opuszban), így kihátrált a filmből, helyette Ray Stevenson (Róma) öltötte fel a halálfejes golyóálló mellényt.

Olvasd tovább →

Alan Moore nagy névnek számít a képregényszakmában, Hollywood pedig már korábban lecsapott műveire, amit aztán olykor megváltoztatva, kiherélve láthattak a rajongók a vásznakon. Moore Hollywood neve hallatán pedig rosszul lesz, köszöni, de elvan a saját kis világában, a producerek pedig hagyják csak békén. Nekem csak A szövetség képregény pár oldalához volt szerencsém (ki fogom olvasni, ha egyszer eszembe jut), ami köszönőviszonyban sincs a Sean Connery nevével fémjelzett adaptációnak.

Olvasd tovább →

Kwak Jae-yong dél-koreai rendező (The Romantic President) dirigálásával forgatott japán film, a szuperszép Ayase Haruka főszereplésével, aki nagyon bűbáj volt végig. A sztori a már agyoncsépelt “visszaküldtek a jövőből, hogy megmentselek” feeling, csak itt most nem egy bazinagy, Mr Univerzum Schwarci a testőr, hanem egy törékenynek látszó csajszi. Amíg a program fut, ő nem áll le, folyamatosan résen van, óv mindentől, és teljesít majdnem minden kívánságot.

Olvasd tovább →

Szemben a sötétséggel (Against the Dark): Steven Seagal utolsó jó filmje a Tűzparancs volt, ennek is már 13 éve, ezek után a színész egyre lejjebb csúszott, kövérebb lett, majd a tékákba kötött ki és nem tűnik úgy, hogy ki akarna törni onnan. DVD-s pályafutása alatt egyetlen nézhető alkotáshoz sem adta a nevét, legalábbis amíg követtem munkásságát, addig nem botlottam ilyesmibe (és most nem számítom bele az Onion Movie-t, ahol viszont kifigurázza saját magát). A Szemben a sötétséggel horrort is csak azért néztem meg, mivel úgy tűnt elsőre, hátha egy jobb B kategóriás vámpírokat kaszabolós filmet láthatok.

A történet elején megtudjuk, hogy kitör valami vírust, amely az embereket vérszomjas vadállatokká változtatja, vannak akik menekülnek és vannak, akik szembeszállnak a fertőzöttekkel.

A sztori már a legelején megbukik, hiszen senki sem immunis a vírusra, mégis mászkál néhány teljes egészséges ember az utcákon. Ezzel még nem is lenne problémám, csakhát jó lenne tudni, miért nem rendes fegyvereket használnak a „betegekkel” szemben, miért kell ide kard? A filmre nem mondhatnám, hogy látványos, az akciójelenetek kivitelezése szép nagy nulla, a kardokkal pedig csak úgy hadonásznak. Seagal teljesen mellékszereplő, két csajjal és egy kigyúrt fickóval tizedeli a nem egészséges jónépet, sok jelenete nincs, ha megjelenik hadonászik kicsit a pengéjével, mond két rövid mondatot és ennyi. Olcsó, harmatgyenge, unalmas horror, csak kőkemény Seagal rajongóknak.

Olvasd tovább →

Mikor az ember kinő a tinikorból, már nem akar egy hétvégén három emberrel randizni és kicsit megkomolyodik, már a családalapításra gondol, a csajoknak huszonévesen elkezd ketyegni a biológiai órája (vagy valami ilyesmi) és mikor beüt a harminc, akkor már mindenképpen megpróbálnak összekaparni valakit a további 50 évre, gyereket akarnak, tartós kapcsolatot. Ilyenkor a nagy igyekezetben az évek során felgyülemlett tapasztalatok a háttérbe kerülnek és csak akkor törnek a felszínre, mikor a színes lufi már kipukkadt az illúzió szertefoszlott, a nagy boldogságban az ember hajlamos elsiklani különféle helyzeteken, félrebeszéléséket és hazugságokat néznek el a párok egymásnak. A randi után elhangzó „jó volt veled, majd felhívlak” szövegeket is sokrétűen lehet értelmezni és értelmezik is. Van aki törli a másik elérhetőségét azonnal és olyan is akad, aki szerint a férfinak kell kezdeményezni, hiába is van ez a fene nagy női egyenjogúság.

Olvasd tovább →

Az ember meg tudja választani a barátait, azt, hogy kivel éli le életét, de a szomszédjait nem. Nem tudja meghatározni ki költözzön az otthona mellé, ki lakjon a mellette lévő házban. Egy rossz szomszéd eléggé meg tudja keseríteni az ember életét, ezt felesleges is ragozni. Ha új helyre költözik valaki az is csak a környéket veszi szemügyre, a szomszédokkal beköltözés után cseveg, legalábbis én így gondolom, mivel nem költöztem még (ha a kolit nem vesszük annak).

Chris Mattson (Patrick Wilson) és Lisa Mattson (Kerry Washington) beköltözik szép új otthonába, kiderül, hogy a mellettük lakó ráadásul zsaru, úgy gondolják baj nem lehet, élnék is boldogan életüket, csakhogy a szomszédról, Abel Turnerről (Samuel L. Jackson) hamarosan kiderül, hogy ő nem látja őket szívesen, minden mozdulatával ott tesz kereszbe a fiatal párnak, ahol csak tud.

Olvasd tovább →

Nagy lelkesedéssel indultam neki, mindenki azt mondta, húhú, ez ám a film. Vártam a napot – elvégre nem tartozik mindennapi elfoglaltságaim közé az öngyilkos filmek megtekintése – aztán amikor úgy éreztem hogy itt az idő, belekezdtem.

Olvasd tovább →

Múltkor kezembe került a tévétávirányító és az égi csatornák között flangáltam, az egyiken éppen az Űrcowboyok ment, néztem egy ideig, majd mentem tovább, egy másik helyen pedig a Tökéletes világ futott éppen. Talán sokakban fogalmazódott már meg, bennem még csak most (lehet el is vagyok maradva ezzel): Clint Eastwood kiszámítható fazon. Az emlegetett filmekben láthatjuk az egyik főszereplő halálát, mondhatnám, hogy a Titokzatos folyóban is van ilyen, a két háborús alkotásában pedig szintén, a Millió dolláros bébiben meg pláne. Nem tudom, mióta tart nála ez a folyamat, de szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy Eastwoodnak ez a védjegye lett. Az Elcserélt életekben is van halál, az események elindítóját akasztják, gyakorlatilag a főszereplőt, ha ő nem lenne, akkor a film se haladt volna semerre.

Olvasd tovább →

Az elhagyott szoba 2: Az első vágás: Antal Nimród megkapta az esélyt Hollywoodtól, élt is vele, az Elhagyott szoba nem bukott meg, dvd-n pedig szépen termelt pár millió pluszt. Nimród azóta már leforgattta az Armored thrillert, a stúdió pedig nélküle készítette el az első amcsi rendezésének a folytatását, ami előzménye az 1997-ben látott alkotásnak. Nimród filmjével az volt a legnagyobb baj, hogy elég lassan indult be, a játékidő fele is eltelt mire végre történt valami, de legalább onnantól izgalmassá vált a sztori.

Az előzményben láthatjuk, hogy a Meadow View Szálló dolgozói felveszik a szobákban történt szexuális aktusokat, majd ezeken a felvételek túladnak. A gond az, hogy egyre kevesebb felvétel fogy, így kapóra jön nekik mikor egy gyilkos téved erre a helyre, üzletet is kötnek vele: nem dobják fel a zsaruknak, cserébe öldösheti a szállóvendégeket, a vevők pedig jobban fognak örülni az új kazettáknak.

A leendő áldozatok a szokásos papírformát követik, egy srác és barátnője, meg a néger haverjuk vesz ki szobát. Az első részhez képest hamarabb indulnak be a történések, bár kevésbé lett feszült az Elhagyott szoba 2, de legalább nem hót unalmas, mint a többi hasonszőrű csak dvd-n kiadott horror/thriller. Az öldöklő fickó igazi gyilkos pofa, a szinkron csak dob rajta. Összességében 50 %-ot adnék rá.

Olvasd tovább →