kritika

Mindenféle jót lehetett hallani és olvasni a Két nővér (A Tale Of Two Sisters) koreai pszicho-horrorról, én ugyan nem kedvelem az ilyen műfajú távol-keleti filmeket, de meg szerettem volna nézni, sajnos nem sikerült a mai napig a közelébe jutnom. A tapasztalatom az, hogy ezek a művek számomra sokkal élvezhetőbbek, ha Hollywood remake-li valamelyiket. A Két nővér Koreában hatalmas sikernek örvendett, Amerikában is bemutatták (csekély érdeklődés közepette) és az újraforgatás ötlete is megszületett, aztán pedig természetesen a remake is szépen elkészült.

Olvasd tovább →

Melyik a legjobb film a világon? A Fegyencjárat. Legalábbis Simon Pegg ezt mondja a How To Lose Friends & Alienate People vígjátékban. Meg is indokolja miért. Egyrészt ott van John Malkovich, aki a színészi alakításért felel, Nicolas Cage akciózik, Steve Buscemi a poénokért felelős, John Cusacknak pedig a melegek örülhetnek. Benne van minden, ami egy tökéletes produkcióhoz szükségeltetik. Pegg akcióőrült, ezt már a Vaskabátokban is szépen bizonyította, ott a Bad Boys 2 és a Holtpont volt előtérbe helyezve. A Fegyencjárat valóban jó film, ám nem mondanám rá, hogy ez lenne a legesleg a világon, még a műfajban sem túl kiemelkedő,bár kétségékívül élvezhető produkció. Ráadásul ebben az időszakban (90-es évek) készültek ennél sokkal jobb művek is, amelyekre már talán jobban rá lehet sütni a klasszikus jelzőt.

Olvasd tovább →

Számtalan könyv íródott már a földönkívüliekről, tengernyi fura történet látott napvilágot a repülő csészealjakról és sok ezren állítják, hogy ők bizony kerültek már kapcsolatba idegen lényekkel, ezen emberek egy részéről kiderült, hogy csak feltűnési viszketegségük van, esetleg kissé zakkantak, de olyan történés is akad, amit senki nem tud cáfolni. Bizonyíték akad a földönkívüli élet létezésére, ám ezeket nem ismerték el hivatalosan és talán soha nem fogják. Így továbbra is szájról-szájra járnak a különféle históriák, összeesküvés-elméletek és ki tudja hány fanatikus és Fox Mulder kutat bőszen az igazság után. A kis zöld emberkék iránti kíváncsiságot a filmesek ki is aknázták, rengeteg sok jó és rossz produkció született már a témában, a Boszorkány-hegy ezeknek a sorát gazdagítja.

Olvasd tovább →

D. Jud Jones és Risto Topaloski szerb rendezők rögtön első filmes munkájuknak olyan címet adtak, amelyről az embernek egy olyan műfaj jut eszébe, ami jó 60 évvel ezelőtt élte a virágkorát, ez pedig a film noir. Mit is kell tudni erről? „A film noir egy filmstílus amit elsősorban a hollywoodi bűnügyi drámák, krimik jellemzőjeként használnak, legfőképp amelyeknél kiemelt szerepet játszik az ambivalens erkölcs és a szexuális motiváció… időszakát általában az 1940-es eleje és a késő 1950-es évek közé teszik… Ehhez a korszakhoz társítják általában a kontrasztos fekete-fehér képi világot.” (wikipedia). Személy szerint volt szerencsém pár filmhez régebben a témán belül, de valahogy mégsem tudom a látottakat ebbe a műfajba sorolni. Úgy tűnik, mintha a két direktornak lett volna ötletet egy fekete-fehér animációs valami elkészítésére és a hangzatos Film Noir nevet adták művüknek, mondván jól passzol ide. Végső soron inkább egy olcsónak tűnő animációs, erotikus, lövöldözős B kategóriájú filmet tudnak felmutatni.

Olvasd tovább →

John Hobbes nyomozó (Denzel Washington) nem tétlenkedett az évek során, sok ügyet megoldott, a soralomházban éppen a 8. olyan esete várakozik, akit kivégeznek. Edgar Reese-t nem törte meg a hír, hogy hamarosan halott lesz, eszelős tekintettel énekelgeti a Time is on my side slégert (Rolling Stones) és valami halandzsának vélt szöveget is elhadar. A halálbüntetés végrehajtása után találnak pár olyan hullát, amellyel kapcsolatban a néhai Reese-t lehet összekötni, Hobbes és társa (John Goodman) pedig pislogva és hümmögve áll az eset előtt. Aztán ahogy egyre több részletre derül fény Hobbes kezdi sejteni, hogy az eddigi ügyei csupán csak egy vidámparki sétának illenek be a mostanihoz képest, ugyanis természetfeletti erővel kerül összetűzésbe, rémálomhoz kezdenek hasonlítani napjai és folyton felhangzik az a bizonyos Stones szám.

Olvasd tovább →

Életerő (Lifeforce): Angol és amerikai legénységből álló űrhajó vizsgálja a Halley-üstököst, a csóvájában egy idegen hajót fedeznek fel, amire átszállva egy ismeretlen és halott földön kívüli létformát találnak, plusz három embernek kinéző testet, ezeket átszállítják a saját járművükbe. A Földre az űrjárgány már kiégve tér vissza, viszont az idegen testeknek semmi baja, akik el is szabadulnak és káoszt teremtenek.

Tobe Hooper a klasszikus Texasi láncfűrészes mészárlás direktora rendezte a filmet, nem tudom direkt sikerült ilyenre vagy pedig véletlenül hozta így össze. A film költségvetése 25 millió dollárra rúgott, mégis a trükkök és az effektek gagyira sikeredtek (a Star Wars 77-ben pedig 11-be került), pedig még John Dykstra (kétszeres Oscar-díjas) látványtervezőt is megszerezték a produkcióhoz.

Az alkotás alapja az Űrvámpírok című könyv volt, a vámpírkodás azonban nem a megszokott módon folyik, itt nem tapadnak az ember nyakára és nem szívják ki a vért, hanem kiszipkázzák az életerőt az adott személyből, aki rövid úton szó szerint megöregszik, majd később fel is támad.

Mathilda May szinte végig meztelenül játszik, mit mondjak, szép teremtés.

Összességében eléggé trének és rossz minőségűnek tűnt, de mégis valahogy megvolt a hangulata, élveztem. 70 %

A sakál árnyéka (The Assignment): Carlos a világ egyik legismertebb, legnevesebb terroristája volt, alakja néhány producert megihletett. Az egyik klasszikus mű a Sakál napja 1973-as alkotás, legutóbb, 1997-ben pedig Bruce Willis bújhatott a bőrébe (A Sakál). Szintén ebben az évben mutatták be A Sakál árnyéka thrillert, amelyet csak pár moziban vetítettek Amerikában, így meg is bukott (akárcsak a Willis -féle verzió). Pedig Christian Duguay (Gyújtóhatás, Screamers) nem csinált rossz filmet.

A történet szerint Carlos igazi arcáról csak egy fotó létezik, Annibal Ramirez (Aidan Quinn) pedig rádöbben arra, hogy ő nagyon is hasonlít a hírhedt terroristára. Jack Shaw (Donald Sutherland) már évek óta megszállottan üldözi a Sakált, sokszor volt már a közelében, de elfogni nem tudta. Új terve szerint ő és egy moszad ügynök (Ben Kingsley) kiképzik Ramirezt és bedobják a mély vízbe, ezáltal pedig megkavarhatnak pár dolgot, aminek hatására a terroristát lekapcsolhatják.

Nem kapkodnak a készítők, a közel két órás alkotás első felében a felkészítés folyik (én is örülnék, ha ilyen jó memóriám lenne vagy mondjuk egy hűtőkinyitás után meg tudnám állapítani a dolgok állását), a második felében pedig a bevetést láthatjuk.

Sutherland és Quinn jó, Kingsley mintha unatkozna néha.

Érdekes film, még el is hinném, de egy szó sem igaz belőle. 75 %

Szerintem teljesen felesleges újraforgatni a filmeket, a remake csak igen kevés esetben sikerül elfogadhatóra és igazság szerint már senki nem hisz annak, aki szerint azért készülnek el ezek a művek, hogy a nézők megismerjék a régi alkotásokat is. Egy Hitchcock filmet nem lehet leutánozni, egy klasszikusból is igen ritka esetben lesz megint kult (A dolognak sikerült). Hollywood a nagy pénzéhség közepette azért egyre más nyúl régebbi művekhez, a producereknek semmi sem szent. Ha pedig egy nem amerikai produkció sikeres lesz rögtön le is csapnak rá, megszerzik a jogokat, aztán összerittyentenek egy forgatókönyvszerűséget meg összehoznak egy stábot és indulhat is a forgatás. Köztudott, hogy az amcsik a külföldi filmeket nem részesítik előnyben, de máris más a helyzet egy hollywoodi változattal. 2007-ben a [REC] spanyol horroron rémüldöztek az emberek, nosza egy évre rá már Karantén címmel befutott a hollywoodi változat is.

Olvasd tovább →

Bizonyára minden férfitársam volt már legalább egy nőszeméllyel vásárolni, gondolom így tisztában is vagytok vele mennyi ideig is tart ez a folyamat náluk. Felpróbálnak ezer ruhát, elmennek kismillió helyre, képesek akár egy napot is kis fülkében állni és próbálgatni a kinézett göncöket, sőt egy leértékeltnek titulált csizmát vagy kesztyűt megvesznek a nyári kánikulában, merthogy az le van árazva. Bizony rá kell alaposan készülni, ha elmegyünk egy nővel venni ezt-azt. Egy paródiát szívesen megnéznék a témában, de az Egy boltkóros naplója nem ebbe a műfajba tartozik, ezért ez valamennyire visszatartó erő volt számomra, mivel egy vásárlási mániában szenvedő egyén a főszereplő. Ami miatt mégis beültem rá az Jerry Bruckheimer és Isla Fisher neve volt. Bár az csak a vetítés kezdetén ugrott be, hogy Bruckheimer inkább az akció terén van otthon és a legutóbbi vígjátéka, Kenguru Jack nem tartozott a nézhető kategóriába.

Olvasd tovább →