kritika

Spoileres iromány

Nicolas Cage bírja a kemény tempót, egy éven belül több filmet is láthatunk a színésztől, néha olybá tűnik mintha válogatás nélkül vállalná el azt a szerepet, amit az orra alá raknak. A szaglása azonban megannyi elvállalt meló után sem túl kifinomult, mivel a bukás szele gyakrabban legyinti meg, mint a sikeré. Sokakkal ellentétben nincs semmi bajom a fickóval, ha éppen nem drámázik akkor általában nézhető filmet készít és még a hajával sincs gondom, csak azzal, hogy az utóbbi (vagy már régebben is?) időben minden filmben szinte ugyanazt az arcát láthatjuk, az unottság keveredik az „engem már semmi meglepetés nem érhet” ábrázattal. Új műve a Képlet, amely ígéretesnek tűnő sztorival rendelkezett.

Olvasd tovább →

Peter Jackson nevét mára mindenki megismerte, de hol voltak még a hobbitok, Aragorn meg az Egy Gyűrű mikor még jóval kisebb költségvetésű, gusztustalannak tűnő és groteszk produkciókat készített? A Hullajóval 20 éve találkoztam a tékában, többször leemeltem a polcról, nézegettem, egy alkalommal, mikor épp semmi engem érdeklő alkotás nem volt benn a kölcsönzőben jó 10 perces gondolkodás után kihoztam. Nem bántam meg, a vérben tobzódó filmet néhányszor megnéztem akkoriban, bár a piros 18-as karikától még igen messze voltam. A minap sikerült újra megtekintenem, ugyanúgy nevettem rajta, ugyanúgy élveztem, mint anno.

Olvasd tovább →

Jason és én még nem kerültünk túl sokszor egymás közelébe. Haloványan emlékszem rá, mintha még régen láttam volna egy részt a franchise-ból, de hogy melyiket azt nem tudom. Viszont a Jason X-hez volt szerencsém, ami után nem támadt fel bennem olyan késztető érzés, miszerint meg kéne szerezni valamely részt a szériából. Annyit még tudok, hogy Jason gyakorlatilag halhatatlan volt, mindenféle módszerrel próbáltak vele végezni az idők folyamán, ám mégis visszatért. A remake kapcsán mégis feltámadt az érdeklődésem, mivel a direktori székben Marcus Nispel foglalt helyet, aki Michael Bay produceri felügyelete alatt már összehozott egy számomra teljesen jó horrort, a Texasi láncfűrészes mészárlást.

Olvasd tovább →

Uwe Boll nem méltóztatik feladni a filmiparban folytatott tevékenységét, önnön magát kiváló rendezőnek titulálja, nagy lelkesedéssel forgatja egyre-másra a produkciókat és nem vesz tudomást arról, hogy alkotásainak megítélése rettentő módon negatív hajlik.. Nem hajlandó leállni, viszont úgy néz ki, mintha a jövőben filmjei alapját már nem számítógépes játékok képeznék, ráadásul a Tunnel Rats esetében a helyzet fordított, hiszen ebből a produkcióból készül játék.

Olvasd tovább →

A 80-as években volt egy film, amiben egy jövőből visszaküldött embernek látszó robot üldözött valami Sarah Connor nevezetű csajt, akit egy szintén jövőből érkezett fickó védelmezett. Az alkotás címe a Terminátor volt, minden tekintetben kiváló szórakozást nyújtott és még izgalmasra is sikeredett. Emlékszem a játékidő végén a rendező nevét memorizáltam, ha esetleg a későbbiek folyamán a tékában meglátok még egy filmet, aminél ő is fel van tüntetve azonnal kihozom. Ekkoriban James Cameron gyakorlatilag még csak egy kis senki volt, messze volt még „A világ ura” kijelentésétől, de már itt a Halálosztónál megmutatkozott a profizmusa..A Terminátor második részénél nem érhette szó a ház elejét, a felturbózott folytatás teljes mértékben megállta a helyét. A T3-ban Cameron már nem vett részt, sokak nagy sajnálatára, ez meg is látszott a produkción, ezzel a felvonással csak Schwarzenegger járt jól igazán, hiszen megfogadva Cameron tanácsát rekordgázsit (30 millió dollár + 20 % a profitból) kért. A harmadik felvonást (aminek a két lemezes változatát 990 Ft-ért vettem pár napja) már nem övezte s dicsfény, se tisztelet, a rajongók többsége úgy köpködtek és fujjoltak rá, ahogy csak tudtak (szerintem korrekt akciófilm volt).

Olvasd tovább →

Mindenkinek eljön az a bizonyos pillanat az életében, mikor felvetődik a „Mi lett volna?” kérdés. Hányatott életünk során nem egyszer merenghetünk el szórakozottan ezen és temérdek esetben rajzolódhat képzeletbeli kérdőjel a fejünk felé, mikor egyes pillanatok felrémlenek szemünk előtt és úgy érezzük talán a másik utat kellett volna választani.. Választ azonban nem igazán kapunk gondolatbeli kérdésünkre, mivel nem történt meg az adott dolog, máshogyan döntöttünk, a végeredményt csak sejthetjük, pár esetben még biztosra is vennék a végkifejletet. Akad néhány produkció melynek során a főhős hőn áhított vágya a múlt egy adott pontjára való visszatérés, vagy felnőtt akarna lenni, esetleg mással testet cserélne és ez az óhaja valóra válik. Ilyen alkotásokkal nem vagyunk elkényeztetve túlságosan, utoljára a Hirtelen 30-ban fordul elő olyan, hogy a főszereplő kora (számára) váratlanul megváltozott, bár ott az időben is előreszaladtunk pár évvel.

Olvasd tovább →

Rózsaszín párduc 2 (Pink Panther 2): Szomorú, de nem láttam a régi Rózsaszín párduc filmeket, remélem egyszer majd terítékre kerülnek. Azt viszont tudom, hogy egész jól indult a széria, ami a végére kifulladt és sokan a szánalmas szót használják az utolsó részekkel kapcsolatban.

Jacques Clouseau felügyeli figurája azonban nem porosodott sokáig, Steve Martin bújhatott a karter bőrébe. A remake nekem speciel bejött, hangosan hahotáztam pár jeleneten. Az ügyefogyot, fura logikával megáldott felügyelő kalandjai pedig idén folytatódtak. A Tornádó nevezetű hírhedt rabló eltulajdonít néhány értékes ereklyét a világ egyes pontjairól, utoljára Franciaországban teszi tiszteletét és a csodálatos, rózsaszín gyémántot is megszerzi. Egy nemzetközi nyomozócsapat jön létre, amiben Clouseau is helyet kap, az ellopott cuccok és a veszélyes bandita nyomába szegődnek.

A második felvonás nem üti meg az első részt, sok olyan poén akad, ami nem talál, akad persze azért néhány igen jól sikerült vicces jelenet. Az egyik legnagyobb baj, hogy nagyon nyomatják az előző részben bevált humorforrásokat, amelyeken már nem lehet vigyorogni.

Steve Martin jól hozza ismét a szerepet, a többiek viszont teljesen a háttérben maradnak, inkább csak a töltelék szerep jut nekik. 60 %-ot adnék a filmre, harmadik rész szerintem nem várható, mivel nagyot bukott.

Nothing but the Truth: Rachel Armstrong (Kate Beckinsale) újságírót alakít, aki leleplező cikket ír egy CIA tagról. A forrását viszont nem fedi fel, ezért bíróság elé citálják, ugyanis az már nemzetbiztonsági ügy kategóriába tartozik, ha valaki felfedi egy ügynök kilétét. Dubois (Matt Dillon) ügyész pedig nem az a fajta, aki egy ügyet félvállról vesz, ezért a védelemnek fel kell kötnie a gatyamadzagot.

Nem láttam még olyan filmet (vagy most nem ugrik be hirtelen), ahol a főhőst csak azért citálnak bíróság elé és azért csuknak le, mert nem hajlandó a forrása nevét felfedni. Feszült, izgalmas alkotást lehetett volna készíteni a témából, de ezek egyike sem lelhető fel a produkcióban, viszont legalább a végeredmény korrektnek nevezhető. Van némi igazság is benne, a médiát csak az éppen aktuális ügyek foglalkoztatják, fél év múlva már nem emlékszik senki az adott esetre, nem írnak róla az újságok, de a bíróság, az ügyész nem felejt, az ügy ott még tovább él.

A színészek közül Dillon az, aki kiemelkedik, higgadt stílusa és a jóságos, segítőkész, barátkozni akaró álcája mögött ott lapul a kemény, kíméletlen vadász. Noah Wyle kivételesen nem doktort vagy kalandort játszik, hanem az újság aggódó ügyvédjét, ezzel a szereppel is elbírt.

60 %-os a film részemről.

Gyerekkorom egyik kedvenc akcióhőse Chuck Norris volt, mindig öröm volt, ha a közeli VICO videótékába új filmje érkezett. Tavaly lehetőségem volt rá, hogy újranézzem az egyik klasszikusát, az Ütközetben eltűnt első részét. Fél óra múlva azonban kikapcsoltam, mivel sok dolog nevetségesnek hatott, az akció is elég tré volt, inkább nem erőltettem, jobb az, ha továbbra is szépen él Norris emléke bennem. A minap viszont a Delta kommandót vettem elő, ebben csak egy vicces dolog volt, az pedig Lee Marvin szemöldöke. Szinte már vártam, hogy a nem létező bajsza helyett ezt a túlméretezett szőrzetet pödri meg.

Olvasd tovább →

Dan Brown nagy fantáziával van megáldva, ennek köszönhetően a katolikus egyházzal kapcsolatos rejtélyekkel és összeesküvés elméletekkel teli regényt hozott össze. A műve hatalmas népszerűségre tett szert, az egyháznak természetesen nem tetszett az iromány, meg is mondták a magukét. Az oltári nagy siker persze Hollywood látókörébe került és készítettek egy filmadaptációt a Da Vinci-kódból. A könyvet nem olvastam, a film viszont tetszett, az olykor szájbarágós, talányok megmagyarázásával, szöszölős történettel nem volt gondom, érdekes volt hallgatni, még akkor is, ha tudtam, hogy ez az egész csak kitaláció. A produkció rettentő sok pénzt hozott a konyhára (758 millió dollár világszerte), ezért a szerző másik, szintén megasikeres regényét, az Angyalok és Démonokat is elővették, leforgatták, bemutatták.

Olvasd tovább →

Michael Bay rendezőként egy sor látványos akcióval kápráztatta el a nagyérdeműt, ám a jó direktor nem maradt meg a nagyobb költségvetésű mutatós robbantásoknál és lenyűgöző rombolásoknál, úgy döntött, hogy producerként rémisztő horrorfilmekkel sokkolja/szórakoztatja a jónépet. Kezdetben még remake-ekkel jött, A texasi láncfűrészessel még semmi gond nem volt, ám ezt a szintet nem tudták hozni a későbbiekben. A rettegés háza még korrekt munkának bizonyult, de a Hitcher már unalmasra sikeredett és a kasszáknál sem teljesített szépen. Idén 3 olyan horror (és egy thriller) érkezik, amely Bay figyelő szeme előtt készül, az egyik a The Horsemen, ami kivételesen nem remake.

Olvasd tovább →

Példátlan példaképek (Role Models): Danny (Paul Rudd) és Wheeler (Sean William Scott) két energiaital ügynök, egyik előadásuk után okoznak némi kalamajkát és a bíróság előtt kötnek ki. A bíró két választási lehetőséget ajánl számukra, mivel börtönbe nem akarnak menni, ezért elvállalják a 150 órás közszolgálati melót, ami annyit takar, hogy mindketten kapnak egy-egy problémás gyereket, akikre felügyelniük kell. Danny egy szerepjátékfüggő srácot kap, Wheeler pedig egy vad néger fiút.

A szereplők hozzák a megszokottat, Scott és Rudd nyomják a jó szövegeket, bár előbbi mintha unta volna magát a szerepében (vagy csak nagyon beleélte magát a megcsömörlött egyén karakterébe) de Jane Lynch az, aki mellékszereplőként teljesen lepipálja mindkettejüket nem csak az alakításával, de a dumájával is. A történet teljesen kiszámítható, ám ettől függetlenül teljes mértékben élvezhető a film, köszönhető a rengeteg humoros mondatnak, jelenetnek.

Akad néhány ismerősöm, akik a World of Warcraft rabjai, mikor találkoznak órákig tudnak dumálni arról, hogy ki merre járt abban a világban, kivel küzdött, mit szedett össze, mit vert le. Egyszerre unalmas és vicces hallgatni ezt a külön beszédnyelvet, úgyhogy a produkcióban látott szerepjáték függő szereplőkön jót tudtam vigyorogni.

Részemről ez 70 %

A 109. utas (Passengers): Lezuhan egy repülő, páran élik csak túl a katasztrófát, akiket egy terepautához Claire Summers (Anne Hatheway) osztanak be. Ezen emberek azt mondják robbanás történet a gépen, a légitársaság embere (David Morse) viszont nagyon azon van, hogy a pilótára kenje az egész szerencsétlenséget. Summers sötét dolgokat sejt az ügy hátterében, ráadásul a tülélők is egyre fogyatkoznak.

Így elsőre egy feszült thrillerre (nem horror, pedig sok helyen ez van megjelölve) lehet számítani, magam is egy izgalmas, érdekes filmet vártam, ám sajnos nem azt kaptam. Az első felében alig történik valami, ne csodálkozzon senki ha közben lopva az órájára néz a film közben. Aztán úgy a második felében mintha a készítők gyorsan észbe kaptak volna (vagy megitták a kávéjukat) felpörgetik az eseményeket. A csavar eléggé meglepő volt, de lehet, hogy csak azért, mert már teljesen letompultam a végére.

Összességében A 109 utas egy vontatott film, amibe próbáltak drámát, romantikát, rejtélyességet keverni, de egyikkel sem tudtak sok mindent kezdeni. Jobban működött volna egy 1 órás tévéfilmként. 40 %-ot adok rá.