Hamnet

írta Nikodémus

Shakespeare-ről szóló Top10-ünk itt.

Életrajzból magyarázni életművet? Egyszerre kézenfekvő és közhelyes megoldás; olyasmi, amit a kortárs irodalomtudomány ma már ritkán alkalmaz, a filmipar viszont (főként a midcult presztízsfilm) annál buzgóbban, változó eredménnyel. Chloé Zhao rendező, miután céltalanul kóborló, sebzett lelkű főhőseivel Oscar-díjig (A nomádok földje), majd Marvel-mozi (Örökkévalók) levezényléséig jutott, most visszatérne a gyökerekhez. Hamnet című díjvárományos filmje a „Bárd” feltételezett magánéletébe nyújt bepillantást, jórészt feleségének küzdelmein keresztül.

S hogy ez a feltételezett magánélet mennyire lehet valós, az bizony komoly kérdéseket vet fel: miközben kötetek tízezreit írták már meg a világirodalom egyik legnagyobb drámaírójának műveiről, kiléte és élete máig meglehetősen homályos. Tucatnyi elmélet szól a „hivatalos életrajz” tényeinek tarthatatlanságáról, titkolt identitású kortársakról, plágiumról és egyebekről (2011-ben álomgyári film is született erről Anonymous címmel). Maggie O’Farrell nemrég megjelent regénye újabb, tetszetős teóriával csatlakozik a témához, s mivel nagy sikert aratott, elkerülhetetlen volt a megfilmesítés. Zhao a regény adaptációjával függővé teszi magát a forrásmű minőségétől, ami mindig kétélű fegyver: elsülhet jól is, rosszul is. Sőt, ennyivel nem elégedett meg rendezőnk: tudatosan szőtte forgatókönyvébe a középkori népi hiedelmek különös világát.

A kezdőképen Agnes (Jessie Buckley) egy vadregényes erdő közepén, fagyökérzet árnyékában pihen. Felkel, sólymot röptet, majd levelet morzsol, hazaérve pedig szűk terű, félhomályos parasztház körül segédkezik. Will (Paul Mescal), a szomszéd faluból érkező házitanító gyorsan elnyeri Agnes szívét, a házasság, a gyermekáldás és a családi boldogság azonban csakhamar árnyékba borul, amikor kiderül, hogy a legnagyobb lány súlyos beteg. A fiatalasszony még az esküvő előtt megjósolja, hogy halálos ágyánál két gyermeke fog állni, ezért megretten, amikor másodjára ikreket hoz a világra, ráadásul nem „természetes környezetében”, az erdőben, hanem „steril körülmények között”, a szülői házban. A köznép részéről boszorkánysággal gyanúsított, csakugyan furcsa hiedelmeket valló nő minden tőle telhetőt megtesz gyermeke megmentéséért, s ebben partnere a tőle sok szempontból nagyon is különböző, ám anyaként szövetségesévé váló anyósa (Emily Watson). A másik közös pont köztük az apa hiányának élménye. Will ugyanis évekre elmegy színházazni Londonba, és már csak a halálhírre ér haza. A hangulat ezután úgy válik egyre fojtogatóbbá, ahogy az anyai veszteségen úrrá lesz a tehetetlen düh és a számonkérés.

Filmünk nyitányában meditatív vágóképek segítenek lírai hangulatot teremteni, a tempó kényelmes, az elbeszélés szűkszavú. Utóbbi nem feltétlenül probléma, sőt: Zhao jellegzetes stílusának hangsúlyos eleme, és külön örömteli, hogy rendezőnk túlmagyarázás helyett a nézőt indítja felfedezőútra a film világában. Legalábbis eleinte, mert az információhiány a játékidő derekához érve egyre zavaróbbá válik. Nagyjából ugyanezen a ponton a Hamnet békés családtörténetből súlyos gyászfilmmé alakul, és bár a kétségtelenül hatásos zárójelenet sokat enyhít az összképen, sajnos nem sikerül árnyaltan átadni az eltérő megküzdési stratégiákkal birkózó szereplők érzéseit. A színészekkel nincs baj: mind Buckley, mind Mescal nagy intenzitással játszik (Watson finomabb eszközökkel nyújt emlékezeteset), a gyerekszereplők (Jacobi Jupe, Noah Jupe) is kitűnőek, Zhaónak azonban csak közhelyek jutnak eszébe a gyermeküket elvesztő házaspár gyászáról. A film emellett meglehetősen direkt szimbólum-rendszerrel dolgozik, néha kifejezetten olcsó eszközökkel szeretne katarzist kiváltani. Premier plánban mutatott könnyező főszereplők, drámai vonósmuzsika (Max Richter, sokadjára újrahasznosítva) és fájóan leegyszerűsödő forgatókönyv szegélyezi az utat, míg eljutunk a híres-nevezetes Globe Színház fadeszkás Hamlet-előadására, hogy megtörténjen a nagy szembesülés.

A finálét szemlélve érezhető, hogy Chloé Zhao igazából emiatt szerette volna leforgatni az egész filmet. Olyan ez a jelenetsor, mint egy hatalmas mágnes: minden korábbi történés ide gravitál, minden előzmény itt nyer valódi értelmet és minden következmény az itt kijelölt úton halad tovább. Noha ez utóbbit már nem látjuk (hiszen jön a végefőcím), Zhao filmje így, egyenetlenségei ellenére is fontos alkotás a trauma-feldolgozásról és a művészet gyógyító erejéről. S hogy mindebben egyébként mi keresnivalója van Shakespeare-nek és az ő állítólagos magánéletének? Szerintem nem sok.

(Megjelent: Új Ember, 2026. március)