0

Licorice Pizza (2021)

írta Nikodémus

Gary (Cooper Hoffman) és Alana (Alana Haim) az iskola folyosóján botlanak egymásba. Mindketten évkönyvfotózásra érkeztek; különös párbeszédük végén a fiú gyorsan kinyilvánítja érzéseit: szeretem, ahogy beszélsz, szeretem, ahogy viselkedsz. A lány azonban lepattintja: hogy is kezdhetnének együtt járni? Hiszen tíz év korkülönbség van köztük Alana javára. De Gary nem hagyja magát: kiöregedő gyerekszínészként érvényesülési képességével próbál felvágni a lány előtt, és csakhamar belekezd az akkoriban felfutó vízágy-bizniszbe. 1973-ban járunk, a napfényes Kaliforniában, Paul Thomas Anderson rendező pedig olyan könnyedséggel tárja fel előttünk ifjúkorának világát, hogy a Licorice Pizza még az idén tetőző művészfilmes nosztalgiamozik hullámából is kitűnik.

Miután a folyton imbolygó kamera körbetáncolta a főhősök első találkozását, megmutatja nekünk az élénk színekben pompázó amerikai kertvárost és végigkíséri ennek a különös kapcsolatnak az alakulását. Gary és Alana ugyanis nem tud dűlőre jutni egymással – legalábbis a romantikus filmek közhelytárának szabályai szerint. Mindketten tagadják, hogy szerelmesek volnának egymásba, ám amint egyikük új párra talál, a másik elkezd féltékenykedni. Amolyan civódó baráti viszony ez, a maga nagy pillanataival, piti összeveszéseivel és gyerekes durcijaival. A korkülönbség csupán első pillantásra zavaró, Gary ugyanis koravén, Alana viszont látványosan nem találja helyét a felnőttek között. Előbbi üzleti érzékét csillogtatja, tudatosságot mímel, az élet egyéb dolgaiban azonban reménytelenül éretlen. Utóbbinak határozott véleménye van a világról, mégis ide-oda sodródik, többféle munkát vállal, s családjából hozott szilárd értékrendje ellenére nem talál megnyugvást a hetvenes évek egyre kiábrándultabb nyugati társadalmában. Egyikük már, másikuk még kamasz: együtt várják, hogy túllegyenek végre az elhúzódó pubertáson. S közben egészen szürreális kalandokba keverednek.

A Licorice Pizza – melynek címe magyarul mályvacukor-pizzát jelent, és a bakelitlemezre utal – itt tartogatja talán legnagyobb csavarját: miközben a fő cselekményszál szinte teljes egészében az alkotók leleménye, a közösen átélt nevettető epizódok szinte mindegyike valós alapokon nyugszik – de minimum a kaliforniai városi legendárium része. Hőseink így kerülnek kapcsolatba egy szociopata filmproducerrel (Bradley Cooper), egy japán akcentust humorosan erőltető étteremtulajdonossal (John Michael Higgins) vagy egy régi hírnevéből élő színésszel (Sean Penn), miközben pár perce feltűnik a vásznon Tom Waits és George DiCaprio, Leonardo DiCaprio édesapja is. A vendégszínészek alakítása pont annyira szórakoztató, hogy jót mulassunk rajtuk, ám mégsem vonják el figyelmünket az ekkorra már megszeretett főszereplőinkről.

Anderson, új filmjével életműve könnyedebb vonulatához (Kótyagos szerelem, Boogie Nights) csatlakozva érzékeny látképet fest az ekkoriban csúcsra érő fogyasztói társadalomról. Az amerikai közember túl van a hippikorszak lázas naivitásán (azaz letett a tömegek spirituális megváltásának lehetőségéről), a Watergate-botrányon (vagyis mélységesen kiábrándult politikusaiból), gyanakodva szemléli a vietnami háborút (és hazai béketüntetésekre jár), valamint az olajválság kapcsán ekkoriban tapasztalja meg először, hogy a nyugati jólét bizony nem határtalan. Sajátosan megrekedt, önnön álmai által gúzsba kötött társadalmat mutat be Anderson, melyből Gary és Alana szeleburdi fiatalként kitörni igyekszik. Nem véletlen a sok futás a filmben: miközben a benzinhiány közepette amerikai autók milliói vesztegelnek (erre külön kapunk egy vicces epizódot egy Ferrari és egy teherautó főszereplésével), a fiatalok legszívesebben kirohannának ebből a világból – bele az életbe. Türelmetlenségüket egy idő után mi magunk is érteni véljük, hiszen a színes-szagos hetvenes évek hívogató idillje egyre több szokatlan momentummal árnyalódik. Anderson kivételes érzékkel adagolja ezt a csöndesen növekvő furcsaságot, míg végül finoman szembesít minket azzal, hogy a világ, amit bemutat, részleteiben talán, összességében azonban sosem volt igaz.

A nosztalgia tehát hamis, az egyéni boldogságot azonban mégsem érvényteleníti: Gary és Alana végül egy utolsó, lelkesítő rohanással teszi nyilvánvalóvá érzéseit egymás iránt. Hogy ebből beteljesült házasság, családi révbeérés, esetleg egy fokozatosan megtörő, végül fájdalmas kudarcba fulladó kapcsolat válik-e, nem tudjuk: Anderson elvágja az utolsó jelenetet. Nekünk pedig marad a befejezetlenség tudata, s vele a remény: alakulhat másképp is az élet.

(Megjelent: Új Ember, 2022. április)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *