Láthatatlanok – A mecseki remény 12 napja (2021)

írta Nikodémus

Mikor e sorok íródnak, javában tart a februárban kitört ukrajnai háború. Megrettenünk és kérdezünk, imádkozunk és adakozunk – s reménykedünk abban, hogy a szenvedés mielőbb véget ér. Hogy a szörnyű pusztításon túl talán végződhet másképp is. Itt, ezen a ponton növekszik különös jelentőségűvé Cs. Nagy Sándor friss dokumentumfilmje, melynek hősei akkor ragadtak fegyvert, amikor úgy tűnt, már elveszett az ügy, amiben hittek.

A Láthatatlanok – A mecseki remény 12 napja címet viselő alkotás kezdő képsoraiban utcai járókelőket kérdez a stáb Pécs főterén: hallottak-e már a mecseki láthatatlanokról? A diáksereg elvicceli, a középkorú úr a vállát vonogatja, az idős hölgynek beugrik valami, ám összességében alig kapunk választ. Legendák ködébe vész az egész história, miszerint az 1956-os magyar szabadságharcot még november 4. után is vívták néhányan a Mecsekben. Rég volt, tán igaz se volt, legyint egyikük. Biztos csak bajkeverők voltak, jegyzi meg másikuk. Pedig a valóság még a legdörzsöltebb hollywoodi forgatókönyvírókat is átejti: erről szól Cs. Nagy Sándor rendező és Sashegyi Zsófia újságíró, szerkesztő közös mozija, amely a mára szinte agyonkutatott ’56-os események egy máig ismeretlen vidékét tárja fel.

Egy interjúval kezdődött minden: öt évvel ezelőtt megszólalt az egyik mecseki partizán, hogy hatvan évnyi hallgatás után elmesélje, hogyan lőttek ki egy szovjet tankot a Pécs fölötti erdőrengetegben. A később Svájcban megtelepedett, családot alapított Tésenyi Ferenc a könnyeivel küzdve reszketett, amikor hosszú évtizedek után először újra felidézte 1956 borongós őszét – egyelőre csak az újságírói diktafon számára. Lux Antal nyugatra került képzőművészként képein és installációin keresztül adta ki magából fájdalmát, Farkas József, „Joe bácsi” pedig a Föld másik végéről, Új-Zélandról és Ausztráliából vágyott haza, hogy megoszthassa történetét. Ők hárman találkoznak a dokumentumfilm elején: a meghatódás és a jóleső bajtársiasság érzése kölcsönös, innen kezdve pedig az ő közös visszaemlékezésük köré szerveződik a film dramaturgiája. Autóval hajtanak föl az őszi aranyba fordult Tettyére, s a mecseki kapu kőkorlátja mögül mesélik, hogyan sikerült a budapesti szovjet invázió parancsnokát itt, a mecseki szerpentineken kilőni tankostul. Elmondják, a városi tüntetőkbe belelövő ávósok és a fegyverletételre szólító idegen hatalom bőszítette fel őket annyira, hogy pelyhedző szakállal, épphogy-felnőttként belevágjanak életük legmerészebb kalandjába. Ma már tudják, szerencséjük is volt: „Bélába”, azaz Kubicza Jánosba botlottak, aki II. világháborút megjárt, tapasztalt katonaként ütőképes rajokba szervezte őket, folyamatos helyváltoztatásra és változatos harcmodorra tanítva a srácokat. Amikor pedig látta, hogy reménytelen az ellenállás, felmentette őket honvédő esküjük alól, és erőltetett menetben átmenekítette a csapatot Jugoszláviába. Nélküle most nem lennénk itt, jegyzi meg egyikük.

Előkerül egy féltő gonddal rejtegetett napló az egyik koronatanútól, színvonalas animációban elevenednek meg a korabeli események, dokumentumok és írásos inzertek villannak fel a képernyőn, miközben virtuóz vágásokkal, lélegzetelállító drón-felvételek révén repüljük körbe az egykori helyszíneket. A Láthatatlanok profi dokumentumfilmes munka: vizualitását ötletesség és elegancia vezeti, ám nem feledkezik meg valódi hőseiről. Nyíljon a horizont bármilyen tágasra, Cs. Nagy Sándor mindig visszatér főszereplőinek tekintetéhez. S ez a finom elidőzés szinte többet árul el róluk, mint beszédük, gesztusaik. Joe bácsi szeme vidul, lelkesen magyaráz, Antal akkurátusan pontosít és csibészesen mosolyog, Feri bácsi pedig csendben el-elréved az elhangzó konkrétumok fölött. Épp ő, a szóban forgó napló írója az, aki nem hiszi, hogy élőszóban át lehetne adni mindazt, ami történt. Hogy itt dühből, dacból, kalandvágyból formálódott olyan elszántság, melynek ha akkor híre megy, megrengette volna az egész világot.

A nyugat azonban nem segített, hiába ígérte, hőseinknek pedig csakhamar árkon-bokron át kellett menekülniük külföldre a kádári karhatalom hajtóvadászata elől. Mivel szinte mindannyian távoztak végül az országból, elítélni csak távollétükben lehetett őket. Később a konszolidálódott szocialista rezsim hosszú cikksorozatban gyalázza emléküket a megyei lapban: banditák, fosztogatók voltak, akik az „októberi sajnálatos események” okozta zavart orvul kihasználva vezették félre a jó szándékú, naiv lakosságot. A „láthatatlanok” nevet is a hatalom aggatja rájuk, lekicsinylő gúnynévként. Nem csoda, hogy a kamerával megszólított utca embere hat évtizeddel később alig tud róluk valamit: nyom nélkül tűntek el az emlékezet szürke ködében.

A film narrátora a fináléban úgy fogalmaz: a láthatatlanok története a kemény mag története. Azoké, akik akkor is kiálltak vállalásuk mellett, amikor az már nem volt sem népszerű, sem győzelemre esélyes. Azoké, akik nem tartottak a lemorzsolódókkal, a gyáván behódolókkal, sem a csendes túlélőkkel. Veszettnek tűnő igaz ügyet védelmezni ugyanis nem tragikus megkésettség, hanem prófétai előrelátás: majdan megérő gyümölcsei révén élhetünk manapság szabadságban. A mecseki láthatatlanok ezt tanítják nekünk.

(Megjelent: A Szív, 2022. április)