Top 10: John Le Carré-filmek

David John Moore Cornwell, azaz John le Carré (1931–2020). A koronavírussal terhelt idei év egyik legnagyobb vesztesége, aki megreformálta a kémirodalmat, angolosan pesszimista képet festett az ember esendőségéről, és kivívta nem csupán a nagyközönség, de írótársai csodálatát is. Nem csoda, hisz pályatársával, az általa kevéssé szívlelt James Bond-figura megalkotójával, Ian Fleminggel szemben ő tényleg tudta, miről ír – tizenhat évig a brit titkosszolgálat kötelékében dolgozott. Regényeinek filmadaptációit a legenda szerint egy mosolygós angol úr eleganciájával és határozottsággal felügyelte, s amint írott mondataira, filmográfiájára is büszke lehet. Íme tíz le Carré-kémfilm időrendben és némi bónusz, a legnemesebb forrásból.

A kém, aki bejött a hidegről (The Spy Who Came In from the Cold, 1965)

Fleming teremtménye Sean Connery megformálásában már 3 éve ott tündökölt a vásznon (és a negyedik filmnél tartott), mire megérkezett a méltó válasz: Martin Ritt rendező okosan adaptálja le Carré első nagy regénysikerét, nem esik túlzásokba, hanem a lényegre koncentrál. Itt nincsenek robbanó atomtöltetek, nyaktörő autósüldözések és lenge öltözetű lányok: a kémszakma jórészt végeérhetetlen elmesakkozás, szürke hivatali munka és kétségbeesett próbálkozás arra, hogy sokórányi nem-alvás után valahogy kézben tartsuk a szálakat. Richard Burton kiváló, a film mértéktartóan elegáns.

Ébresztő a halottnak (Deadly Affair, 1967)

Az épp regnáló brit kormány egyik tagja hirtelen, minden tudott előzmény nélkül öngyilkos lesz. A honi titkosszolgálat rámozdul a feladatra, élén Dobbs ügynökkel (James Mason), akinek kezdeti ügybuzgalma lassú önmarcangolásba fordul, amint egyre több sötét titok tárul fel számára az ügy kapcsán. Hollywood érezte, hogy ütni kell a vasat (nehogy lemaradjon James Bond mögött), Sidney Lumet becsülettel odateszi magát, de az eredmény nem több egy szép kiállítású, közepes thrillernél.

Tükörútvesztő (The Looking Glass War, 1970)

Egy lengyel küldetés egyre zavarosabb körülményei közepette kell szembenéznie saját magával Leiser ügynöknek (Christopher Jones), aki hiába jóképű, hiába áll az oldalán a szeretett nő (Pia Degermark), ha belülről rothad szét lassan, arra nincs gyógyszer. Frank R. Pierson egy mesterember rutinjával vezényli le az összekuszálódó világhelyzet állomásait, a melankólia ott bujkál szinte az összes jelenet mögött, de a finálé valahogy nem az igazi.

Kettős szerepben (The Little Drummer Girl, 1984)

Igazi James Bondos alaphelyzet lehetne: fiatal, sugárzó szépségű színésznő kerül egzotikus helyszínen a kalandos események középpontjába! Igen ám, csakhogy a szereplők (és a szerepek) kiismerhetetlenek, a puskaporos Közel-Kelet épp robbanni készül, George Roy Hill rendező pedig sajnos nem ért fel a míves alapanyaghoz. A film ígéretesen indul, ám Diane Keaton alig találja helyét a filmvásznon, és ez sokat elvesz az élményből. Még szerencse, hogy nem hagyták annyiban a dolgot, és 2018-ban remek minisorozatot készítettek Park Chan-wook rendezésével.

Oroszország-ház (The Russia House, 1990)

Igazi szuperprodukciónak ígérkezett: sztáríró regényéből, sztár-forgatókönyvíró (Tom Stoppard) farag szkriptet, leszerződik hozzá Elvira a Sebhelyesarcúból (Michelle Pfeiffer) és az egyetlen, az igazi James Bond (Sean Connery), a végeredmény pedig látványos, melodramatikus és… kissé fáradt. Talán azért, mert mire a film megérkezett a mozikba, ennek az egész hidegháborús kémesdinek hirtelen vége szakadt, így kevéssé tudjuk átérezni a főhősünk enyhén túlhúzott szerelemmel súlyosbított tragédiáját. Fred Schepisinek nincs ideje/ereje reflektálni minderre, le Carrénak azonban igen: csavar egyet bevált fogásain, és új témákat talál.

A panamai szabó (The Tailor of Panama, 2001)

Rendszerváltások hetente alakulnak, katonai junták jönnek-mennek, de a nyugati befolyás marad – legalábbis ezt gondolja Osnard, a levitézlett kém (Pierce Brosnan), akit büntiből helyeznek a stratégiai fontosságú hajóátkelő pontjáról és zavaros történelméről híres közép-amerikai államba. Dolgozni nem akar, csak vedelni és csajozni (üdv, JB), amihez gyorsan társat talál a hétpróbás hazudozó Harry (Geoffrey Rush) személyében. Ők ketten vígan élik világukat, közben a központ felé zagyva félinformációk áramlanak, egészen addig, míg valakik megelégelik a folyamatos kavarást. John Boorman ügyes kézzel építi John le Carré fanyar szatíráját, és külön piros pont Brosnan-nek, hogy bevállalta a mélyen önironikus szerepet.

Az elszánt diplomata (The Constant Gardener, 2005)

Justin Quayle (Ralph Fiennes) nem különösebben heroikus alkat: tisztességgel elvégzi diplomáciai munkáját, bárhová vezénylik, és nem sokat kérdez. Boldogságát kerti növényei és áldott állapotban lévő felesége (Rachel Weisz) jelentik. Utóbbi tragikus halála indítja el benne a bogarat, melynek eredményeképpen egyre sötétebb összefonódásokra derül fény bizonyos nyugati gyógyszergyártók és afrikai (báb)államok között. Szokatlan gyászfeldolgozás, Fernando Meirelles pedig illő mértéktartással dolgozza fel a kémíró talán legdühödtebb regényét. Az elszánt diplomata keserű elégia arról, hogy hiába álmodtunk szép, új demokratikus világot 1989-ben, az illúziók gyorsan elpárologtak – helyükbe lépett az elnyomás új, dörzsöltebb formája.

Suszter, szabó, baka, kém (Tinker Tailor Soldier Spy, 2011)

Ki is lehetne jobb jelölt egy szürke, füstös, bonyolult kémhistória lebonyolítására, mint egy tehetséges skandináv rendező? Tomas Alfredson sztárparádét verbuvált, ütős forgatókönyvet íratott, a tempót pedig annyira lelassította, hogy épphogy ne veszítsük érdeklődésünket. Ez a titok ugyanis: George Smiley (Gary Oldman) rezzenéstelen arcán, a szürke kárpitokon, a szálló cigifüstön és a komor városképeken való elidőzés hatalmas hangulati löketet ad az egyébként viszonylag egyszerű (de bonyolultan elmesélt) rejtélynek, és kitűnően megágyaz az akcióilag nem különösebben látványos, érzelmileg azonban annál gyomorbavágóbb finálénak. Instant klasszikus.

Az üldözött (A Most Wanted Man, 2014)

Philip Seymour Hoffmant látni mindig élmény, 2014 óta különösen szívfájdító. Hiába a nagyszabású kémsztori, valójában ő áll ennek a történetnek a középpontjában: tétova bürokrataként, szétesett erkölcsű hivatalnokként, saját démonaival küzdő páriaként még egyszer utoljára megpróbál jót tenni. Le Carré aktuális regénye prófétai éleslátással szól a terrorizmussal szembeni felkészületlenségünkről, a titkosszolgálatok görcsös önigazolásáról, s arról, hogy mindez hogyan teszi tönkre életek százezreit, legyen szó egy hamburgi repülőtérről vagy Csecsenföldről. Anton Corbijn szintén behúzza a kéziféket, és szereplőinek lelki folyamataira koncentrál.

A mi emberünk (Our Kind of Traitor, 2016)

És akkor utolsóként egy fejes(vissza)ugrás a posztmodernbe: orosz maffia, bizonytalan eredetű oligarchák, kétes biznisz, szaporodó hullák és szépen hízó offshore-számlák. Két megriadt nyaraló (Naomie Harris, Ewan McGregor) kerül egy véresnek ígérkező leszámolás kellős közepébe, és persze, hogy elsodorja őket a szervezett alvilág. Susanna White rendezésében semmi új nincs – ahogy az író 2010-es regényében sem –, de fantasztikus ritmusérzékkel és kifinomult látványvilággal hozza, amit kell: az egyszeri embert lassan felzabáló, félelmetes bűnvihar borzongató érzését.

+ Néhány sorozat le Carré regényeiből:

• Az áruló (Tinker, Tailor, Soldier, Spy, 1980)
• Smiley népe (Smiley’s People, 1982)
• A tökéletes kém (A Perfect Spy, 1987)
• Minőségi gyilkosság (Murder of Quality, 1991)
• Éjszakai szolgálat (The Night Manager, 2016 – minisorozat)
• Kettős szerepben (The Little Drummer Girl, 2018 – minisorozat)