The Highwaymen / Triple Frontier

írta Nikodémus

A töprengő, vívódó férfi alakja filmtörténeti közhely: gondoljunk csak a korai idők melodrámáira, a film noirra vagy a western 60-as évektől megváltozó jellemű hőseire. A(z anti)hős, aki kezdetben nem találja helyét a rászabott környezetben, majd emberére (avagy feladatára) talál, végigküzdi a játékidőt, és végül megdicsőül – számtalan hollywoodi sikerfilm cselekményének alapváza ez. A dolog ott kap érdekes fénytörést, hogy az összetett karakterű urak mellé mostanság a hölgyek is felsorakoznak (lásd múlt heti kritikánkat), sőt, úgy tűnik, mintha átvennék az uralmat a popkultúra színes, szélesvásznú egén. Idén tavasszal két Netflix-film is megmutatta, hogy nem járt le még a megtévedt férfiak ideje.

John Lee Hancock, a nem túl felkavaró, kellemes életrajzi történetek specialistája (A szív bajnokai, Banks úr megmentése, Az alapító) kemény fába vágta a fejszéjét új rendezésével: a The Highwaymen (Az útonállók) annak a két férfinak az igaz történetét meséli el, akik végül megállították Bonnie és Clyde ámokfutását. A szándék becsülendő, ám Hancock és írótársa, John Fusco előtt méretes akadályként magasodott egy igazi filmklasszikus: Arthur Penn 1967-es, méltán legendás mozija. Olyannyira, hogy alkotóink képtelenek voltak kitérni előle: az egyébiránt szép kiállítású, igényesen megírt és remek színészekkel eljátszott Highwaymennek mintha csupán egyetlen célja volna: igazságot szolgáltatni a legendás bűnözőket elkapó Texas Ranger-párosnak. Őket ugyanis Penn filmje meglehetősen igaztalanul mutatta be: a sorozatgyilkos főszereplők (akikből sztárt csinált a korabeli média) gúnyt űznek embereinkből (s ezúttal a klasszikus amerikai értékrendből is), majd nevetve állnak tovább. Frank Hamer (Kevin Costner) és Maney Gault (Woody Harrelson) nem ilyen sorsot érdemeltek (a rokonok annak idején pert is nyertek a gyártó Warner ellen), Hancock pedig nagy dérrel-dúrral igazságot szolgáltat nekik, filmje azonban félúton ködbe vész. A nyomozás kissé zavaros, a western-párhuzamok kimerülnek néhány szép tájképben, a csikorgó dialógusokat pedig Costner és Harrelson próbálja menteni. Az ő játékuk miatt érdemes egy próbát tennünk a filmmel: egy-egy törődött pillantásba, renyhe mozdulatba, elmormogott megjegyzésbe egész élettörténeteket sűrítenek. Olyan relikviák ők, melyeket az „új világ” öntelten dob el, ám ha bajba kerül, remegő félelemmel hívja vissza őket a tettek mezejére.

Hancock hőseivel ellentétben J.C. Chandor (Krízispont, Minden odavan, Egy durva év) főszereplői maguk választják végzetüket, noha eleinte fogalmuk sincs arról, mi várja őket. A Triple Frontier (Hármas határ) sztárszereposztása (Ben Affleck, Garrett Hedlund, Charlie Hunnam, Oscar Isaac és Pedro Pascal) hamisítatlan moziélményt, szinopszisa igazi tesztoszteron-ódát ígér: kivénhedt elit-kommandósok fognak össze egy utolsó akció kedvéért, hogy kiiktassanak egy hírhedt drogbárót, aki a dzsungel mélyéről gyakorolja egész társadalmi rétegeket korrumpáló hatalmát. Az akció illegalitását a kockázat-, a bezsebelhető dollármilliókat pedig a nyereség-rubrikába pipálja a csapat: megkezdődik a felkészülés metálzenére, s csupán a látványosan fényképezett rajtaütés derekán döbbenünk rá, hogy itt bizony nem a nyolcvanas évek muszklimoziját forgatta újra Chandor, hanem valami egészen mást: meglett férfiak menekülését az önnön élethazugságaikkal való szembenézés elől. Hiába a gondos tervezés, a problémák egymást követik, így végül menekülőre kell fogni Dél-Amerika zöld poklán át a megbeszélt tengeri átszállásig. A rendező gyorsan egyértelműsíti, hogy a megölni rendelt főellenség csupán lényegtelen dekoráció: a film igazi csábítója a pénz, amely vastag kötegekben ott lóg hőseink nyakán – szó szerint és szimbolikusan is. A túlélés érdekében mind több kompromisszumot kell kötni, az önbecsülés pedig egyre fogy az eldobált bankókkal. A lenyűgöző tájakon felvett odüsszeia megmérgezi a hajdanvolt bajtársak kapcsolatát, akik egyre többször kénytelenek fegyvereiket használni, egy idő után ártatlanok ellen is.

Pénz és erőszak együtt jár, az ebül szerzett jutalom pedig gyorsan kárba vész, szólhatna filmjeink közös (és ezredszerre koptatott) tanulsága, de míg a Highwaymen csendes kitartással adja meg sokat megélt hőseinek a jól megérdemelt elégtételt, a Triple Frontier figurái ellentmondásosabbak: egy gyilkolással teli élet után felvillan a megváltás ígérete, ám szereplőink nem képesek élni a lehetőséggel, sőt, az is kiderül, hogy az alagút végén pislákoló fény is csalóka. Marad a kiképzés során beléjük nevelt bajtársiasság és a tragikusan megkésett tiszteletadás. Keserű számvetés ez az önfejű, késedelmes szívű férfiről.

(Megjelent: Új Ember, 2019. június)