Az éjszaka törvénye / Az alapító

írta Nikodémus

Az éjszaka törvényéről itt írt Koimbra.

Nem tudni, miért, de így alakult: a kortárs közvélemény meglehetősen képmutató korrupció-ügyben. A kisember apró stiklijeit egy cinkos félmosoly kíséretében elnézi, a napi hírekben érkező, hatalmas összegekről szóló csalások hallatán pedig rendre elszörnyülködik. Pedig az erkölcsnek nincs számtani skálája: a becsület számszerűsíthetetlen. Az idei Oscar-szezon során két grandiózus felemelkedés-történettel is megismerkedhetünk, s a nálunk január és február fordulóján bemutatott Az éjszaka törvénye és Az alapító egyaránt hősének ellentmondásosságát hangsúlyozza.

Ebből a szempontból Ben Affleck színész-rendező legújabb filmje indul jobb feltételekkel: a Dennis Lehane-regényből készült mozi a húszas évek észak-amerikai alkoholtilalmának világába kalauzolja a nézőt, s a hosszú kabátok, stílusos kalapok, ropogó gépfegyverek mellé társuló féktelen jazz hamisítatlan gengszterfilmet ígér. John Coughlin (Ben Affleck) veterán katonaként az I. világháború borzalmait feledni tér vissza Bostonba, hogy az illegalitás határán tengesse életét. Hamarosan beleszeret egy asszonyba (Sienna Miller), ám az időközben sikeres rumcsempésszé vált John emiatt a város maffiafőnökével kerül szembe. Nincs más hátra, mint eltűnni, mégpedig Floridába, ahol hősünk új esélyt kap a bizonyításra. Lehane több évtizedet átívelő, nagyszabású regénye kiváló alapanyag egy tragikus elkárhozás-történet elmeséléséhez, Affleck azonban kevéssé tud élni a lehetőséggel. Eddigi filmjeihez képest, melyekben oly érzékeny volt bűn és moralitás viszonyára, itt ez most elsikkad a látványos külsőségek mellett. Parádés a szereposztás, gyönyörűek a díszletek, lenyűgöző a korhangulat-festés, ám John legfőbb dilemmáját, a „jónak maradni és kiszállni vagy végképp bemocskolódni?” kérdésfelvetését nem tudjuk átérezni, főként az ügyetlenül megírt párbeszédek és a több helyen botladozó dramaturgia miatt. Ben Affleck arcára pedig kétségbeesés helyett leginkább apátia telepszik – mely tán még a kárhozat lélek-tükröződésénél is kiábrándítóbb.

Ray Kroc (Michael Keaton), a piti házaló ügynök ellenben nem is tudja, mi felé menetel öles léptekkel – többek között ez adja John Lee Hancock legfrissebb mozijának savát-borsát. A karriertörténetekre specializálódott rendező előző két filmje jobbára problémamentesnek ábrázolta az amerikai álom beteljesülését hőseinek életében, s tulajdonképpen ezúttal is valami ilyesmiről van szó: Ray véletlenül ráakad a gyorsétterem-ipart forradalmi módon megújító McDonald testvérek (John Carroll Lynch és Nick Offerman) kis étkezőjére, és rájön, hogy ebből hatalmas franchise-üzletláncot lehetne építeni. Meg is csinálja a bombaüzletet, éjt nappallá téve dolgozik, ám diadalútja során szinte mindenkit elmar maga mellől: feleségét (Laura Dern), egykori üzlettársait, régi barátait. Mi is csak azért maradunk hősünkkel, mert elképesztő vibrálását figyelve kíváncsiak vagyunk: felismeri-e, mit művel saját magával és környezetével? Michael Keaton zseniális alakítása apró momentumokkal teszi szerethetővé eredendően ellenszenves figuráját, Hancock rendezése pedig frivol könnyedséggel tart távolságot főszereplőjétől, akinek története így emelkedik szimbolikussá és egyetemessé.

„Nagyban gondolkozz”, sugallja Ray Kroc minden egyes cselekedetével, s önkéntelenül növeszti nézőjében kínzóvá az iróniát: valójában nem tesz mást, mint globálissá teszi a McDonald testvérek által iparosított készétel-kiszolgálást, azok kitartó tiltakozása ellenére. Két kapitalizmus-felfogás vív itt egymással késhegyre menő csatát: a protestáns etikán alapuló, mely az innovációt, a megtakarítást és a tisztes jövedelmet tartja éthoszának; és a neoliberális, mely mindent alárendel a dereguláció, a kapzsiság és a korlátlan növekedés eszméjének. Ma már nyilvánvaló, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben végképp az utóbbi győzött. S ez – figyelve napjaink aggasztó gazdasági-társadalmi folyamatait – felér egy rémálommal, amiből úgy tűnik, még mindig nincs ébredés.

(Megjelent: Új Ember, 2017. február)