Fémes íz – Chernobyl minisorozat

írta Nikodémus

Mindenkinek, aki élt egy kicsit a kelet-európai szocializmusban, megvan a saját története Csernobilról: a nyugati sajtóból táplálkozó pletykák, a hírek és álhírek (mit csináljunk a kerti salátával, szellőztessünk-e, együnk-e jódozott sót stb.), a hivatalos csatornák bornírt hallgatása, a helyszíni magyar likvidátorok vagy a hegyeshalmi vagonmosók tragédiája, a Pakssal kapcsolatban megnövekedett (egyébként alaptalan) félelmek, s mind fölött az ökölbe szorított kéz. A döbbenettel vegyes tehetetlen indulat, hogy az idióta elvtársak ezt is megtehetik: beszennyezik a fél világot, és egyszerűen nem akad annyi józan ész, ami megszólalhatna a Lenin-mosott agyakban (ne feledjük, ekkor már javában készítik elő a bős-nagymarosi agyrémet). Az HBO nem akart mozgóképes wikipédia-cikket gyártani a szörnyű katasztrófából, Craig Mazin író-kreátor pedig szerencsére eléggé őrültje volt a témának ahhoz, hogy tisztességes és pontos megfilmesítés készüljön.

Mert az ötször egyórás részből álló minisorozat elsősorban tényeivel és képeivel hat. Előbbieket kívülről fújjuk már (noha azért nem árt emlékeztetni a részletekre), viszont utóbbiak adnak arcot az elképzelhetetlennek: a kékesen világító fénypászma az éjszakában (a radioaktív szennyezés ionizálja a levegő részecskéit) a konyhaablakból figyelve, a fiatal tűzoltó készülődése a bevetésre (áldott állapotban lévő felesége még marasztalná), a városbeliek spontán katasztrófa-turizmusa a közeli felüljáróról (egyikük sem élte túl), az elképesztő fejetlenség a reaktor irányítótermében (persze ebből is koncepciós per lesz, naná)… a tűzijátékként hulló égett grafit, a gyerekek játszadozása a radioaktív pernyében. Majd pedig a lesújtó következmények: kínlódó embercsomóvá torzult sugárbetegek, örökre elhagyott városok, láthatatlan-szagolhatatlan halál négyzetkilométereken át. Nincsenek ennél szívbemarkolóbb képek, és elég is ennyi hatásvadászat: giccs-tiráda helyett a borzalmas valóság hitelesíti Jakob Ihre halálpontos, lélekszomorító fényképezését.

A tények pedig lassú sorban, az eseményekkel karöltve érkeznek: a robbanás híre megelőzi a hivatalos csatornákat, s riasztják Valerij Legaszovot (Jared Harris), azonnal siessen egy fontos pártbürokrata kihallgatására. Eljutunk Gorbacsovig (David Dencik), aki gyorsan a helyszínre küldi őt Borisz Scserbina tábornokkal (Stellan Skarsgård) egyetemben. A továbbiakban az ő nézőpontjukon keresztül figyeljük a történéseket: miként derül ki, hogy nagyságrendekkel nagyobb a baj, mint korábban gondolták; hogyan próbálkoznak különböző, további bonyodalmakat okozó megoldásokkal; mely ponttól kezdve döntik el, hogy egyszerűen újabb emberáldozatokra van szükség; és végül hogyan megy rá a saját egészségük és életük erre az egészre. Johan Renck rendező végletekig ragaszkodik figurái megalapozottságához: összetett jellemű esendő embereknek látjuk őket (egyedül talán Emily Watson kitalált tudóskaraktere sablonos kicsit a minden akadályt legyőző igazságkeresésével), akiket ébredező jószándékük dacára kőkeményen fogva tart egy évtizedes, rettentő kór: a szovjet-kommunizmus ignoráns légköre.

Ez a sorozat talán legdöbbenetesebb vonása: megmutatja, micsoda teszetosza idiotizmus uralkodott a pártapparattcsíkok végtelen láncolatában, ahol szinte mindenki felfelé nyalt, lefelé rúgott, és kiskirály akart lenni a maga kis szemétdombján. Egyszerűen elképesztő, hogy érdemi biztonsági teszt nélkül működtették immár három éve a csernobili atomerőművet; hogy az egyetlen használható dozimétert páncélszekrényben őrizték (a munkások pedig gagyit kaptak); hogy a mentésben résztvevőknek mindösszesen egy gumicsizmát bírtak adni védelem gyanánt; hogy a környező városok teljes lakosságának halvány fogalma sem volt a radioaktív szennyezés formáiról, veszélyességéről vagy a szükséges óvintézkedésekről. S egy pillanatra minket is megkörnyékez az infarktus: Legaszov a sokadik bizottsági ülésen csendesen elmondja, hogy ha 48-72 órán belül nem tesznek semmit, a magleolvadás miatt az egész atomerőmű (azaz a maradék három reaktor is) felrobban sokmillió életet kipusztítva, és egész Kelet-Európa (hazánkkal együtt) lakhatatlanná válik úgy 100 évre. S a Csernobil folyamatosan adja a gyomrosokat, úgy, hogy lassacskán alig bírja már a néző.

A letaglózó képeket, a megrendítő párbeszédeket, Hildur Guðnadóttir agytépően zseniális filmzenéjét vagy a színészek visszafojtott-remek összjátékát figyelve mindegyre egyetlen érzés kavarog bennem: bármennyire szörnyű is a katasztrófa lecsupaszított ténye, az igazi tragédia mégsem maga Csernobil, hanem ami körülötte van. Az ezernyi áldozat és sérült, a sebzett természet és a hazugság. Az apró emberi mulasztásokból, kis tagadásokból, félrenézésekből, pökhendi nemtörődömségből és kétségbeesett kármentésből összeálló gigantikus lódítástenger, amely három teljes napra képes volt elsodorni az igazságot. És végül – Gorbacsov szavaival – magát a Szovjetuniót is.

A sorozat hatására ostoba szelfihuszárok pózolgatnak Pripjaty három évtizede elhagyott romjainál, miközben Putyin médiagépezete gyalázatos hamisításnak nevezi az HBO minisorozatát, azt állítva, hogy tulajdonképpen CIA-ügynökök szabotázsa okozta az egész galibát. Fura fémes ízt érzek a számban – 33 év után újra kísért az intézményes hülyeség.