Piszkos pénz / Egy durva év (2014)

írta Nikodémus

Miközben az épp végetért 2015-ös év gengszerfilm-fronton jobbára enyhe csalódást okozott, szinte észrevétlenül osont el mellettünk ez a két remekbe szabott mozi, olyannyira, hogy egyiküket be sem mutatták a mozik itthon. Hiába, a szabálytalanság mindig megriasztja a filmforgalmazókat: a Piszkos pénz és az Egy durva év épp azzal szól nagyot, hogy mindkettő alaposan eltér a zsáner megszokott fogásaitól, bivalyerős hangulata viszont delejez.

Ha Michaël R. Roskam neve mellé csupán az öt évvel ezelőtt elkészült, kiváló Bikanyakot írhatnánk, akkor is azonnal rohanni kéne megnézni a Piszkos pénzt. De ezúttal ott van a stáblistán Dennis Lehane is, aki saját novellájából írt forgatókönyvet, amely egy nagyvárosi kiskocsmában megforduló, kétes eredetű bankók, pontosabban az azt kezelők hányattatásait meséli el. Ráadásnak pedig itt van nekünk Tom Hardy, Noomi Rapace, Matthias Schoenaerts és (élete utolsó szerepében) James Gandolfini. A váratlanságok pedig utóbbival kezdődnek, Gandolfini ugyanis nem egy helyi nagymenőt játszik, hanem egy múlton rágódó, lecsúszott alakot (Marv), kinek kocsmája ma már csak arra jó, hogy a csecsen maffia pénzét időről időre megforgassák a bárpultnál. Mi több, még egy katatóniásan nyugodt, szinte már debilnek beillő pultossal, Bobbal (Tom Hardy) is megverte a sors. Hát persze, hogy épp ezt a lebujt rabolják ki egyik éjszaka, a maffia-kuncsaft pedig követeli az eltűnt lóvét.

Akciódús pörgést vagy feszültségfokozó nyomozást mégse várjunk, a film önnön karaktereiből építkezik, mégpedig ízes komótossággal. Virtuóz forgatókönyvének és remek dialógusainak hála, egy gyöngéd szerelmi szál is elindul (egyáltalán nem zavaró, sőt), s lassan tereli figyelmünket Hardy figurája felé, aki teljesen jelentéktelen mellékalakból válik főszereplővé. A bamba pofa és a lusta tohonyaság mögött sajátos erkölcsiség és forrongó indulatok gyülekeznek, Roskam pedig tudja, mikor kell elszabadítani az energiákat: épp a film csúcsjelenetében. Hardy és Schoenaerts itt brillírozik, a tét pedig messze nem egy aranyos kiskutya, annál sokkal több. A Piszkos pénz erről a “sokkal több”-ről szól anélkül, hogy bármit is a néző szájába rágna: élethazugságról, újrakezdésről és a kiútról, ami csak akkor mutatja meg magát, ha kitartóan kaparsz érte.

Finom kamara-összjáték helyett egyetlen abszolút főszereplője van J.C. Chandor harmadik nagyjátékfilmjének, amely az ígéretes Krízispont és a kitűnő Minden odavan után – úgy tűnik – egyesíti e kettő erényeit. Részletes korrajzot és mitikussá növelt küzdelmet egyaránt kapunk ugyanis, szívszorító kegyetlenséggel, illúziókeltő képekben elmesélve. Az Egy durva év mozivászonra termett, nem vitás: csodálatos világot tár elénk 1981 New York-jából, ahol hősünk, a beszélő nevű Abel Morales (Oscar Isaac) tisztán próbálja működtetni olajszállítmányozó cégét. Nem csak a könyvelés van rendben, minden patent, legális és korrekt – s közben szépen lassan növekszik is a vállalkozás. Ezt persze nem lehet annyiban hagyni, a konkurensek tehát megindulnak, és először finom, majd egyre durvább eszközökkel adják Abel tudtára, hogy útban van, ő maga a veszélyes precedens.

Filmünk szelíd kérlelhetetlenséggel húz maga után: tűpontos forgatókönyvének köszönhetően megismerjük a viszonyokat, a módszereket, a versenytársak lépéseit és Abel arra adott – jónak vélt – válaszait. A dilemma pedig fokról fokra tárul fel előttünk: szabad-e beszállni egy olyan játékba, amiben végtelen sok menetet játszanak, a nyeremény kecsegtető, ám őszintén többé nem tudsz tükörbe nézni? Egy elegáns üldözésjelenet, egy nagy esti vita a házastárssal (Jessica Chastain odaadó partner) vagy egy feszültségteli üzleti találkozó rendre e húsbavágó kérdést építi csendesen. Oscar Isaac pedig egészen kivételes alakítást nyújt: egyszerre lendületes, nyugodt, eltökélt és elvhű. S apró gesztusokkal folyamatosan érzékelteti, hogy benne is nagy viharok dúlnak, korántsem lejátszott meccs ez az egész. Chandor mindvégig példásan kézben tartja filmjét, bravúros rendezést produkál anélkül, hogy szakmai tudásával villogna vagy felszínes formanyelvi tűzijátékokra pazarolná energiáit. S miközben a korrumpálódás elkerülhetetlenségéről, a kapitalizmus gyilkos logikájáról, illetve a profithajhászás és a bűn eltéphetetlen kapcsolatáról mesél, még a türelmesen építgetett finálén is képes egy olyat csavarni, hogy úgy érezzük, eddig az orrunknál fogva vezetett minket. A rendező ezzel végleg az amerikai álom irrealitásának legnagyobb krónikásai, a Coen-testvérek, Clint Eastwood vagy Paul Thomas Anderson mellé kerül.

Leszámolás és fizetség, bűnbánat és passió – filmjeink kapcsán nem véletlenek a bibliai képek. Roskam és Chandor veretes gengszterfilmje egyaránt messze kiemelkedik a kortárs kínálatból, jó adag európaisággal, mi több, súlyos erkölcsi dilemmákkal felpumpálva az alapvetően amerikaiként ismert műfajt.