0

Röviden: BrightBurn / Irony Sky 2 / The Professor and the Madman / A gyászoló asszony átka / Polaroid

írta Minime

Brightburn – A lángoló fiú (Brightburn) – Kyle (David Denham) és Tori Breyer (Elizabeth Banks) átlagos kansasi farmer pár, akik gyermeket szeretnének, azonban ez nem igazán sikerül. A sors azonban kegyes hozzájuk, így a farmjukra zuhanó űrkapszulában egy csecsemőt találnak, akit titokban sajátjukként nevelnek fel. Brandon (Jackson A. Dunn) kezdetben olyan, mint a legtöbb korabeli gyerek, azonban a 12. születésnapja idején rémálmok kezdik gyötörni, és a pajtában elrejtett kapszula magához hívja. A fiú pedig egyre furcsábban kezd viselkedni, megismeri természetfeletti képességeit, és azokból táplálkozva felsőbbrendűségét más emberek kezdetben öncélú öldöklésében, majd a világot uralma alá hajtó víziójában kezdi kiélni. A Gunn család vállalkozása gondolt egy merészet, és felvázolta annak lehetőségét, milyen is lenne, ha egy szuperhős-képességekkel rendelkező egyén elvakulttá válva nem az emberiség javáért, hanem önös érdekeiért és a benne élő, másokat eltipró szadizmusáért használná fel az erejét. Fordított Superman-sztori, ahogyan sokan emlegették, anélkül hogy bármi kiderülne a srác eredetéről. A film látványvilága a maga módján elfogadható, azonban az alkotás nem igazán képes eldönteni, mi is akar lenni valójában, így egy csapongó, túlzsúfolt történetté válik, amely nem tudja ellátni funkcióját, hiszen túl sokat akar kevés helyre és játékidőbe zsúfolni. A Gunn tesók forgatókönyve sajnos egy csapongás és emiatt David Yarovesky rendező keze is meg volt kötve. Lehetett volna valami újszerű, szinte klasszikussá is érő scifi-horror némi drámai felhanggal, avagy anti-szuperhősfilm, de sajnos elbaltázza a lehetőséget. A színészi teljesítmények átlagosak, talán Dunn tűnik kiemelkedőnek. A gore-jelenetek és jumpscare-ek elfogadhatóak, és egyszer megéri megnézni, de sajnos ugyanolyan baki, mint az Elrabolt világ, bár annál talán jobb. Értékelés: 50%

Iron Sky: The Coming Race – 29 esztendő telt el az előző rész óta, az atomháború sújtotta Földet elhagyták a túlélők, akik a Negyedik Birodalom által hátrahagyott náci Holdbázison találtak menedékre. Kezdenek kimerülni a készletek, a technika lassan felmondja a szolgálatot, így kénytelenek lennének szembenézni a lassú véggel, hacsak nem tűnne fel ismét a Holdführer (Udo Kier), aki lerántaná a leplet a világot valójában uralók személyes titkáról, és adna egy új esélyt az emberiség maradékának, hogy túléljenek és továbblépjenek. A sztori ugyanolyan elvetemült baromság, ahogyan azt már az előző résznél is láthattuk, azonban arra bőven rá is tesz egy lapáttal. Olyan szemtelenül betegen figurázza ki az emberiség teremtését, ahogyan történelmünk leghíresebb eseményeit és személyeit, mindezt pedig valami morbid skandináv eleganciával. Látványilag a kis költségvetéshez mérten nem rossz, amit kapunk, és még minimális története is van, de olyannyira borzalmas az egész, hogy gyakorlatilag értékelhetetlen lenne. Azonban ha valaki érti és élvezi a céltalan poénkodás természetét és bármin képes hangosan felröhögni, annak ez a film igazi kincs lehet. A sztereotip karakterek egymással és önmagukkal történő folyamatos degenerált poénkodása gyakorlatilag az egész filmet egy betegesen vicces szentségtörésbe hajszolja. A szereplők olyannyira ismeretlenek és jelentéktelenek, hogy említésre sem érdemesek, Kier mellett gyakorlatilag a rég lecsúszott Tom Green lehet még ismerős. Timo Vuorensola finn rendező ismét alkotott valamit, amit sokan majd a világ legrosszabbjai között emlegetnek, de mi lenne velünk Zs-filmek nélkül? Értékelés: „Zs-s” 90%

The Professor and the MadmanFarhad Safinia rendezése P. B. Shemran néven az Oxford angol szótár szerkesztésének történetéről, annak ellentmondásos és drámai nehézségeiről, két férfi szokatlan barátságáról, a bűntudat és a szeretet fontosságáról és a megbocsátás felszabadító erejéről. William Chester Minor (Sean Penn) amerikai katonaorvos meggyilkol egy hatgyermekes családapát Londonban, 1872-ben. A férfi poszttraumás stresszben szenved és képzelgései miatt veszélyes, ezért a Broadmoor Elmegyógyintézetbe zárják. Eközben James Murray (Mel Gibson) autodidakta tanár (és lelkes nyelvzseni) nem kisebb feladatot tűz ki maga elé, mint azt, hogy egy mindenre kiterjedő lexikonban összegyűjti az angol nyelv teljes szókészletét, és azokat magyarázatokkal ellátva, idézetekkel alátámasztva, tudományos igényességgel publikálja. A feladat nem egyszerű, szinte végtelen időt és energiát kívánó erőfeszítés, amely úgy tűnik, meghaladja Murray és segítői lehetőségeit, ám ekkor egy meglehetősen furcsa önkéntes – Minor – segítségével megnyílik az út a siker felé. Gibson és Penn remekelnek a szerepükben, néhol talán kicsit túlságosan túljátszanak, hozzájuk csatlakozik, Natalie Dormer, az özvegy alakítója, és Jennifer Ehle, Mrs. Murray szerepében. A film, amely egy szótár elkészítéséről szól, vajon lehet-e izgalmas és élvezetes? Nos, Penn karakterének passióját követve, amelyhez Dormer és Gibson alakításai nyújtanak kellő támogatást, azt kell mondanunk, igen, lehetséges. Remek alakításokkal teletűzdelt viktoriánus dráma, amelyet a valóság ihletett. Értékelés: 80%

A gyászoló asszony átka – (The Curse of La Llorona)James Wan horrorvilágának újabb kirakós darabja. Michael Chaves rendezői debütálása, amely tovább bővíti a Démonok között filmes univerzumát, Annabelle és Valak után egy újabb, hasonlóan ijesztő karakterrel, a gyászoló asszonnyal. A mexikói hagyományokban gyökerező legenda egy asszonyról szól, aki megölte gyermekeit, miután férje megcsalta őt, azonban tettének természete és terhe miatt gonosz szellemmé változott. Anna Tate-Garcia (Linda Cardellini) és két gyermeke, 1973-ban Los Angelesben kénytelen szembenézni a gonosz entitással, miután a családsegítőként dolgozó anya egy hibás döntése folytán a szellem gyermekeket gyilkol és azok édesanyja (Patricia Velasquez) bosszúra szomjazva Annára szabadítja a jelenést. A film gyakorlatilag egy jumpscare-orgia, amelyek avatatlan nézők számára még működhetnek is, azonban a horror műfaj rajongói kevésbé fogják értékelni a folyamatosan sikításba menekülő karakterek logikátlan viselkedését. A kis költségvetésből kitermelt hatalmas bevétel természetesen ezúttal sem maradt el, hiszen az amerikai horrorpiac és a nézők elvárásai olyannyira mélyre süllyedtek már az ilyen és hasonló alkotások miatt, hogy egy történettel és igényesen elkészített, komoly horrormunka sem lenne képes őket kimozdítani ebből a megszokásra épülő buta trash-kultúrából. Egyébként egyszer teljesen jó, pont mint a többi. Értékelés: 40%

Polaroid Lars Klevberg norvég rendező saját korábbi rövidfilmjét rendezhette meg nagyfilmes keretek között. Immáron két éve futott be az első előzetes, de a film csak nem akart megérkezni. Idén végül csak-csak befutott. Bird Fitcher (Kathryn Prescott) átlagos tinédzser, aki apja elvesztése miatt a magányos fotózás és antik ritkaságok között találja fel magát. Vannak barátai, de nem igazán társas lény. Egy nap kollégájától egy SX-70-es Polaroid fényképezőgépet kap, ami igazi ritkaságnak számít, ahogyan még rendkívülibb az a tényező, hogy minden egyes képen, amelyet a géppel készít, szerepel egy rejtélyes árnyék. Akit csak lefotóz a készülékkel, rövid időn belül, furcsa körülmények között elhalálozik, ez pedig tettekre sarkallja a lányt és barátait saját maguk megvédése érdekében. A film átlagos tinihorror, a megszállt tárgyakról szóló alkotások szétszórt és következetlen metódusait terelgeti egybe, és egyáltalán nem hoz újat a horrorok piacára. Talán két évvel ezelőtt valamilyen pre-romantikus elvárás miatt vártam nagyon az alkotást, de sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Egy estés, rövid, tucat-horrorként teljesen oké, de sajnos semmi több, pedig Klevberg rövidfilmje anno egészen sikeres volt. Értékelés: 50%

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *