Hellboy (2019) – rendhagyó kritika

írta Minime

Ismét elérkeztünk egy olyan alkotáshoz, amely kiérdemelte, hogy olyan kritikát kapjon amilyenre maga a mozi sikerült, ellentmondásosat és meglehetősen komolytalant. Sajnálatos, hogy ennek a kritikának éppen az új Hellboy szolgáltatja az apropóját, hiszen a karakterben rejlő mozis potenciál és forrásanyag elegendő kellene, hogy legyen egy tartalmas és mai igényeknek megfelelő moziélmény megvalósításához.

A középkor hajnalán a halhatatlan Nimue, a Vérkirálynő (Milla Jovovich – unalmas Alice, ezúttal T-vírus helyett dögvésszel operál) fenyegeti az emberiséget és az élők világát, azonban az ősi legendákból ismert Arthur király és hű udvari mentalistája, Merlin ellátják a gonosz baját. Azonban napjainkban a sötétségben rejtőző bosszúszomjas lények, akik a Hellboy (David Harbour – köszi a maszkot, a TV-n kívül úgyse ismer senki) nevű piros idiótára haragszanak és féltékenyek, benne látják kicsinyes, alulmotivált karaktereik bosszúszomjas énjeinek megtestesülését, így erőteljesen igyekeznek feltámasztani ezt az ősi gonosz erőt, hogy rajta keresztül mérjenek csapást főhősünkre. Hellboy, akinek eredetére és származására is odavet a film egy-egy lábjegyzetet, a Paranormális Kutató és Védelmi Hivatal ítélet-végrehajtó démona, aki Bruttenholm professzor (Ian McShane –  a Continental épp zárva volt) fogadott fiaként kerül kapcsolatba különböző mitikus és ijesztő lényekkel, akiket előszeretettel fel is aprít egészen komolynak mondható, kocsisokra jellemző szitokáradatok közepette. Jelen esetben pedig ez a bunkó, piros izomkolosszus az emberiség utolsó vagy a sötétség első reménysugara a Nimue elleni, identifikációs zavarokkal küszködő pusztításorgia ezen felvonásában.

David Harbour főszerepe gyakorlatilag a maszkmesterek diadala, a korábbi Guillermo del Toro által jegyzett Hellboy-filmekben domborító Ron Perlman legalább megőrzött magából felismerhető karakterjegyeket, de ez esetünkben nincsen így. Harbour egészen jó alakításokat mondhat magáénak, főleg TV-sorozatok szintjén, ezúttal azonban erre esélye sincs, hiszen felismerhetetlen, a karaktere pedig egyszerű, mint a faék. Színészi játékról így felesleges is lenne beszélni. A karakter megy, üt-vág, gyilkol, káromkodik, és kezdi ugyanezt elölről. Milla Jovovich gyakorlatilag annyira izgalmas, mintha egy újabb kaptár-film halálra unt főszerepét kellene eljátszania, hiszen semmilyen komolynak mondható színészi produktuma nincsen, még mozdulatszinten sem, unalmas és egyáltalán nem félelmetes. Ian McShane kiváló színész, ezt azt hiszem, nem kell magyarázni, de a rutinból és kisujjból kirázott alakítása bántóan bugyuta még a film valóságának tükrében is. Motivációs beszédei, az érzelmesebb pillanatokban az ő szájából is előtörő szleng-orgia gyakorlatilag kispadra ülteti az alakítását. Sasha Lane Alice szerepében és Daniel Dae-Kim Ben Daimio (emlékeztek benne voltam a Lostban???) megformálásával tesz hozzá újabb elhanyagolható és jellegtelen karaktereket a filmhez. A további CGI-vel felturbózott – valójában inkább leturbózott – szörnykarakterek, médiumok és kretének pedig már fel sem tűnnek a főbb alkotóelemek ilyen szintű bénasága mellett. A háttértörténetbe adagolt mitikus kelta-óangol történelmi párhuzam, Arthur királyról (az első Jedi) és Merlinről (a Transformer babusgató) egyszerűen brutálisan nevetséges.

Az alapvetően sokat markoló, mégis keveset fogó recept-hibába eső alkotók egy olyan fogást tálaltak a nézőknek, ami minden ízében túlzsúfolt és felületes: karakterek sokasága és kidolgozatlan tömege csapódik egyik-helyről a másikra, miközben próbálnak beilleszkedni a nem létező sztoriba. Andrew Cosby szkriptje gyakorlatilag egy nagy katyvasz lehetett, amelyből a rossznak azért annyira nem mondható rendező, Neil Marshall kihozta amit lehetett, csak sajnos ennyire telt neki is. A Perlman–féle alakításokban legalább volt valami sajátos báj és némi gyerekes humor, amely jobban megnyerte a közönséget. Ebben a verzióban sajnos a néha valóban látványos henteléseken és a mocskosszájúságon kívül nem sok értelmes dolog maradt. Én teljes mértékben megértem, amikor egy filmet igyekeznek a mai nézők elvárásaihoz (és talán színvonalához is) igazítani, de őszintén remélem, a közönség azért még nem ennyire igénytelen. Amit azonban pozitívumként talán megemlíthetünk, az a retro rockzenék felhasználása a film során. A soundtrack legalább ütős lesz.

Összességében egy nagy lehetőség totális elbaltázását sikerült vászonra vinni jellegtelen karakterekkel, unalmas alakításokkal, gyenge trükkmunkával, forgatókönyv nélkül. Hatalmas csalódás, és ennek fényében járt volna a trilógiazárás az előző két résznek.