0

Fantomszál (Phantom Thread)

írta Nikodémus

Paul Thomas Anderson már megint titokzatoskodik. Miként két előző filmje, a Master és a Beépített hiba, a Fantomszál is ellenáll a kézenfekvő értelmezéseknek, sokkal inkább atmoszférájával ragad meg, hogy aztán alig eresszen. Két világ, egy kultúrkör, visszafogott elegancia és romboló indulatok, gyalázat és megaláztatás, pillanatnyi hév és rideg örökkévalóság… és egy bizarr kékszakállú-történet.

London, az ötvenes évek: egy nemesi kúria tereit járjuk be finoman ringó kamerával, meleg jazz-zenére. Fehér falak, álmos hangulat, végtelen kifinomultság, aztán a reggeliző asztalnál pihenünk meg. A ruhatervező művész, Reynolds Woodcock (Daniel Day-Lewis) elmélyülten rajzolgat, nővére, Cyril (Lesley Manville) némán vigyázza, a másik nő pedig feszeng: zavartan kérdez valamit, de letorkollják. Itt az ideje a váltásnak, Woodcock pedig kissé fáradtan autóútra indul. Egy vidéki presszóban meglátja álmai (új) asszonyát, a fiatal pincérnőt, Almát (Vicky Krieps), aki a múzsája és a szeretője lesz hamarosan. Ennél többet nem érdemes elárulni a történetből, Andersonnál néhány éve már úgysem a sztori számít: azt a töredezett, a néző közreműködésére számító narratívát nekünk kell kitöltenünk kérdéseinkkel, feltételezéseinkkel.

Ilyesmiből pedig akad bőven, a film pedig zseniálisan adagolja a feszültséget: egy-egy sötétebb beállítás, pár másodpercre bealkonyuló filmzene, pillanatokra elkomoruló arcok adják a gyanút: itt valami nincs rendben. S amikor az új asszony megérkezik a házba, elszabadul a pokol. No nem látványosan, szó sincs róla: brit visszafogottsággal repkednek a szúrós tekintetek, az elharapott mondatok, az elbizonytalanító mozdulatok. Nevezhetnénk a Fantomszálat romantikus drámának, ám Anderson – akárcsak játszótársa, a mozivásznat saját bevallása szerint utoljára betöltő Day-Lewis – onnan indít, hogy elrajzolja a műfaji ismérveket, és egészen váratlan irányba fordítja a cselekményt. thriller, bosszúsztori, megváltástörténet – egyik helyre sem érkezünk meg, de mindegyiket érintjük, a türelem pedig kifizetődik: a játékidő derekától pattanásig feszült idegekkel figyeljük, mi lesz ennek a két embernek a kapcsolatából. Alma ugyanis szuverenitást követel magának: azt, hogy ne csak ő alkalmazkodjon, hanem hozzá is alkalmazkodjanak, legalábbis egy kicsit. A megismert és megszeretett férfi szívét akarja felnyitni, az azonban nem hagyja, és kiakad, dühöng: nem érti, mit akar ez a nő. Ágynak esik, és mintha közelebb kerülnének egymáshoz: megtörténik a leánykérés, az esküvővel azonban messze nincs vége a történéseknek.

A férfi-nő kapcsolat hihetetlen bonyolultságát próbálja meg ábrázolni Anderson, miközben felveti az alávetettség, a hatalom, a szeretet-önzés, művészet/élet feszültség és a másik ember megismerhetőségének kérdéseit. Ügyesen zsonglőrködik témáival, ugyanis unalmas felsorolás helyett egyetlen, alig kibogozható csomóvá kötözi össze – mi pedig alig tudunk szabadulni. Rettentő indulatok tombolnak minden élére vasalt ruhaköltemény mögött, a nyitott befejezés pedig további gondolkodásra késztet.

A virtuóz négyes keringő szereplői fantasztikus összhangban mozognak. Daniel Day-Lewis nevéhez és finnyásságához méltó alakítást nyújt: elszöszmötöl a szövetekkel, elmélyülten skiccel, odaadóan figyel és tűzön-vízen át védi autonómiáját. Day-Lewis játéka a korábbiaknál kevésbé látványos, finom rezdülésekkel dolgozik, ám néha megvillantja, mi fortyog a mélyben. Vicky Krieps eddig ismeretlen színésznőként felnő főszereplő-társához: hétköznapi bája szinte észrevétlenül alakul át kőkemény eltökéltséggé, hiszen magának (is) akarja ezt a férfit, s úgy gondolja, meg kell mentenie őt önmagától, ettől az elviselhetetlen, maga körül mindenkit tönkretevő frátertől. Lesley Manville Woodcock testvéreként felismeri annak tehetségét, és áldozatot hoz: alárendeli magát a férfi rigolyáinak, ám amikor a nagy művész őt is tárgyként próbálja használni, félreérthetetlenül tudtára adja, ki a főnök.

A tánc negyedik résztvevője, Paul Thomas Anderson pedig lenyűgöző magabiztossággal szövi egybe mindezt: ármány és indulat, megismerés és magány, művészet és élet dilemmája hibátlan remekművé fonódik, a nézőnek szegezve a kérdést: te hogy állsz gondosan titkolt, szelídítve nevelgetett, elgennyesedett belső démonaiddal?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *