Szemtől szemben (Heat, 1995)

írta Nikodémus

Két nap híján kereken húsz éve, 1995. december 15-én mutatták be a mozik Michael Mann remekét.

Los Angeles, hétköznap hajnal. A metrókocsi lassít az állomáson, egy férfi (Robert De Niro) kiszáll, ráérő nyugalommal végigbaktat a téren álló pieta-szobor előtt, és a megyei kórház folyosójának legvégén beszáll egy mentőautóba. Snitt. Ébredezik a város: egy építőanyag-lerakatnál vásárol egy futár (Val Kilmer). Snitt. Intim együttlét, majd álmos reggeli rutin: zuhanyzás, öltözés. A közös reggeli viszont elmarad, hisz a férfinak (Al Pacino) indulnia kell munkába. Az egyedül maradt nő (Diane Venora) újságot olvasva megy le a lépcsőn kávét főzni. Egyvalaki pánikol csak: a kamaszlány (Natalie Portman), aki sehol sem találja a hajcsatját. Kétségbeesett hisztije túlzónak tűnik, anyja a rutinos szülő nyugalmával az utolsó pillanatig hárít. A gyermeklélek azonban csalhatatlan jelző. A nyitány szürkéskék képei ugyanis – hiába mutatják a pőre valóságot – hazudnak: a mindennapi rutin látszata mögött fenyegető erők ébrednek, hogy hőseinket az elkerülhetetlen vég felé sodorják.

A félelmetes könnyedséggel hömpölygő végeredményt látva nehéz elhinnünk, hogy Michael Mann rendező bizony alaposan megküzdött a filmtervvel. Már 1979-ben ott pihent az asztalfiókban egy 180 oldalas vázlat, melyet egyéb filmjeinek ledirigálása közben folyton csiszolgatott, a premierkörutakon pedig rendre megemlített – hátha ráharap valaki. A ’80-as évek vége felé még Walter Hillnek is felajánlotta a megrendezést, aki elutasította. Mann számára aztán a Miami Vice és a Crime Story sikere tette lehetővé, hogy előhúzza dédelgetett tervét: az NBC rendelt tőle egy újabb sorozatot, melynek pilotját kellett volna leforgatni. Mann fogta a szkriptet, kiszórta 60 %-át, és tőle szokatlanul mindössze 19 nap alatt leforgatta az anyagot Scott Plank-kel és Alex McArthur-rel. A csatorna elégedetlen volt a Hannát megformáló Plank-kel, és le akarta cseréltetni, Mann azonban nem engedett, így a sorozatot törölték, a pilot pedig 1989 augusztusában lement a tévében L.A. Takedown címmel. A későbbi magnum opus árnyékában felértékelődött, Európában VHS- és DVD-kiadást is megért.

A Szemtől szemben tehát pihent még pár évet. Végül Art Linson producer ébresztette fel az alvó oroszlánt, amikor arról győzködte Mannt a Broadway Deli étteremben, hogy neki kell megrendeznie ezt a filmet. Itt ötlött eszükbe Robert De Niro és Al Pacino párosa (azonnal igent mondtak), Mann pedig megjegyezte a helyet, és ugyanitt forgatta le a film híres kávézós jelenetét. A melóért Mann Leonardo DiCaprióval tervezett James Dean-életrajzát dobta, és 1994 derekán belevetette magát a helyszínkeresésbe. Az előkészületeket addig sosem látott műgond jellemezte: nem használtak stúdiót, valós (filmen egyébként addig soha fel nem bukkant) helyszíneken forgattak, De Niro, Pacino és a többiek fegyveres kiképzésen, valamint valódi bűnözőkkel készített mélyinterjúkon estek át, az akciókért felelős stáb pedig előre kimért centiről centire minden mozgást a városi helyszíneken. Mann kicsit átpofozta a valós sztorin és karaktereken alapuló szkriptet a bűnözőből íróvá avanzsált Edward Bunker és az alaptörténet Hannájaként a rendőrségnél szolgáló, később producerré átvedlő Chuck Adamson segítségével, és kezdődhetett a 107 napos forgatás.

Val Kilmer például annyira belejött a lövöldözésbe, hogy jeleneteit később oktatóvideónak használták. A film nagy bankrablás-jelenete pedig több tolvajbandát is megihletett Dél-Afrikától Kolumbián és Dánián keresztül Norvégiáig. A leghíresebb eset mégis az amerikai filmipar fellegvárának közelében, Észak-Hollywoodban történt: az álomgyár egyik régi hitelezőjének, a Bank Of Americának a helyi fiókját rabolták ki 1997-ben pontosan ugyanúgy, ahogy az a filmben látható – a dolog végül sokkal véresebben végződött: mindkét tolvaj meghalt, 11 rendőr és 7 civil megsérült.

Napestig lehetne még sorolni a kulisszatitkokat, a Szemtől szemben lényege azonban messze nem merül ki csupán ennyiben: Mann szikár filmje nem egyszerű rabló-pandúr történet, hanem vérfagyasztóan pontos analízise két sorsnak, melyek arra rendeltettek, hogy végül menthetetlenül összefonódjanak, olyannyira, hogy a néző a súlyos drámai töltettel terhelt (és mai szemmel is kiemelkedő kivitelezésű) akciójelenetek közben gyanút fogjon: hátha Pacino monomániás nyomozója és De Niro introvertált bankrablója ugyanazon személyiség két oldala? Mindkettejük magánélete romokban hever, ugyanakkor szakmai pályájuk csúcsán állnak, s kétségbeesetten keresik „a nagy zsákmányt”, amelynek elérésétől titkon azt remélik, megszabadítja őket az örökös hajszától. S végül – ahogy a mitikus hősök – ketten maradnak, egymással szemben.

Különös ez az egyszerre valószerű, visszafogott és archetipikus fogalmazásmód: egymást kizáró ellentétek sűrűsödnek össze magukban a figurákban, közöttük, a cselekményben és a hangvételben. S ezek az ellentétek mégis egymást éltetik: két színészikon, akik összesen 10 percnyit töltenek együtt a vásznon (az viszont filmtörténelem a javából); aprólékos realizmus, mely sajátos szürrealizmus érzetét kelti (főleg a repülőtéri zárlatban); aprólékos szakmai profizmus és szilánkokra hulló magánélet; introvertáltság (McCauley) és irányított dühkitörések (Hanna); lenyűgözően gazdag jellem- és háttérrajz, illetve nyílegyenes, mívesen sodró cselekmény. A szürkéskékre szűrt képek szenvtelen eleganciája mögött azoban kétségbeesés tombol: a hideg kalkuláció álarca mögé rejtezett önpusztítás. McCauley és Hanna jól tudja, hogy mi lesz a végzetük: nyugtázzák is egymás (és a maguk) számára a kávéházi jelenetben. Nincs intimebb és bizarrabb kapcsolat ennél: két vadidegen, akik közelebb érzik magukat egymáshoz mindenkinél a Földön. Tragikus szimmetria ez, mely végül úgy teljesedik be, hogy megtörik: csak egyikük marad életben.

Hamvas Béla írja valahol, hogy az aranykori ember bukásával civilizációnkban a szeretet helyett a hatékonyság vált a legfőbb erénnyé. A Szemtől szemben főszereplőit a profizmus mindenek fölé helyezett eszménye hajtja, s későn veszik észre, hogy életük menet közben széthullik. Az irónia pedig gyilkol: Michael Mann filmje könyörtelen precizitással göngyölíti fel a hideg racionalizmus önmagát elemésztő sorsfonalát.