Kálvária (Calvary)

írta Nikodémus

Régi, halványan manicheista töltetű közhely, hogy nincs fény árnyék nélkül. John Michael McDonagh idén elkészült filmje, a Kálvária (Calvary) megrendítő illusztrációja e tételnek, mely miközben csendes ódát énekel a fényhez, kíméletlenül megmutatja a sötétséget: az emberi lélek legmélyebb árnyékait.

Az ember elvetemültségének ábrázolására – hiszen tulajdonképpen erről van szó – a filmtörténet szinte tucatnyi műfajt kínál: a dráma borongást, a film noir szorongást, egy lélektani krimi pattanásig feszülő izgalmat, egy horror pedig borzongást kiváltva száll le önnön lelkünk sötétjébe. A Kálvária azonban minden dráma ősformáját, a passiót választja műfajául, nem rejtegetve a keresztény szimbolikát. James atya (Brendan Gleeson) egy borús ír kisváros plébánosaként egy nap különös üzenetet kap gyóntatószékében: egy ismeretlen megfenyegeti, hogy hamarosan megöli, mégpedig bosszúból. James atya viszont ártatlan, egy régi paptársa szexuális visszaéléseiért kell lakolnia – legalábbis az elszenvedő torz logikája szerint. Mélyen cinikus gondolkodás ez: ha nem tudom bosszúmat kitölteni az ellenem vétőn, egy ártatlanon teljesítem be azt, hiszen egy jó ember halála mindig nagyobb visszhangot kelt a közvéleményben.

John Michael McDonagh az alapszituációt előző filmjével szemben (A guardista, 2011) nem tolja el a groteszk irányába, hőse megmarad két lábbal a földön álló karakternek, még akkor is, ha úgy tűnik, most tényleg kihúzták alóla a talajt. James atya egyre azon töpreng, ki lehet a titokzatos fenyegető, ám a krimi-szálnál idővel lényegesebbé válik maga a közeg, amelyben a plébános él: csupa megtérni képtelen, saját bűneibe végzetesen belegabalyodó emberrel találkozunk, akiknek plébánosuk minden igyekezete ellenére eszük ágában sincs szembenézni élethazugságaikkal. A kikapós feleség, az erőszakos férj, az elidegenedett újgazdag, a folyton szorongó lány vagy a megátalkodott börtönrab mintha a hét főbűn egyikét testesítenék meg, de McDonagh nem lajtromoz, hisz sokkal fontosabb feladata van: érzékeltetni a hősének lelkében dúló harcot. (A rendező azonban nem feledkezik el a szélesebb távlatról sem: a kisváros mikro-társadalmában rémisztő élmény felismerni a képmutató európai kultúrkereszténység paraboláját.)

Brendan Gleeson megrázó alakításában egy olyan, kissé megkeseredett, ám eszményeiben szilárdan hívő ember áll előttünk, aki ámulnivaló empátiával és türelmes szeretettel terelgeti a rá bízott nyájat. Nem mintha alkalmanként ne jönne ki a sodrából: amikor egy kocsmai italozás után alaposan beolvasnak neki, nem tud parancsolni indulatainak. Az első düh után elkeseredés vesz erőt rajta, s ez tovább mélyül, amikor látja, hogy ismeretlenek által felgyújtott templomával együtt jelképesen egyházközsége is összeomlik. De nem rendül meg: továbbra is segít minden sebzettnek. Akárcsak a Mester, aki három év gondos építkezése után egy hét alatt mindent elveszített, ami ügyének – földi mérce szerint – biztató fejleménye lehetett volna.

Így válik a Kálvária kulcsmotívumává a teodíceai probléma: ha az Isten jó és igazságos, miért engedi a rosszat a világban? Ha egykor majd vár minket az örök fényesség, miért e kínzó szenvedésekkel teli földi purgatórium? McDonagh szavak nélkül válaszol: James atya passiója szelíden mutat egy másik világ reménye felé, ahol bekötözik a sebeket és letörlik a könnyeket. A stáblista üres tájai pedig jelzik: a földi világ szegényebb lett egy emberrel, kinek áttetsző jellemén keresztül égi világosság sugárzott. A sötétség azonban nem fogadta be.

(Megjelent: A Szív, 2014. november)