Szél támad (The Wind Rises, 2013)

 írta Doro_

Manapság amikor animációs filmekről esik szó, hajlamosak vagyunk rögtön a számítógépes grafikájú mesékre gondolni például a Pixartól vagy a Disneytől, ami nem meglepő, hisz ez a műfaj évről-évre szemmel láthatóan fejlődik, miközben verseng, hogy minél realisztikusabb hangyát, lajhárt, kutyát, embert vagy lenyűgöző kitalált lényeket mutasson be és csilli-villi világokat teremtsen köréjük. Volt idő amikor izgalmunkban ráültünk a kezünkre mesenézés közben mert különben összezsíroztuk volna a tv képernyőjét vagy a moziban karjainkat zombi módon előretartva cammogtunk a vászon felé, csak hogy megérinthessük Merida haját vagy megcsapkodhassuk egy-egy sárkány pikkelyes oldalát. Azt hiszem ezen a határon már évekkel ezelőtt túlléptünk és a számítógépes mesék elvesztették a „csak a látvány” privilégiumát, mögöttes tartalom kell a nézőnek, s ezzel – ha szabad csúnyán fogalmaznom – visszaereszkedett a hagyományos, kézzel rajzolt animációk versenyszférájába. Hayao Miyazaki egész munkássága példa arra, hogy milyen is mikor valakit nem sodornak el a modern vívmányok hullámai hanem kitart szeretett hagyományos módszere mellett, azokat eredeti ötleteivel tölti meg és művészi  mozgóképes történeteket regél. A Szél támad, a visszavonulását tavaly bejelentő Miyazaki feltehetően utolsó gyermeke. Életrajzi dráma, mely Jiro Horikoshi-ról, a második világháború hírhedt Zéró vadászgépeinek tervezőjéről szól.

Jiro egy tehetséges kisfiú aki szabad idejében sokat foglalkozik a matematikával, fizkával, különböző masinákkal és azok működési elveivel. A repülőgépek csodálója, nagy álma, hogy pilóta lehessen de rossz szeme miatt úgy néz ki, hogy erről le kell mondania. A híres olasz repülőgép tervezőmérnök, Caproni hatására viszont nagy elhatározásra jut: ha a lovat nem tudja megülni, hát megszelídíti másképp. Alkot egyet.

Milyen mentegetőző érveléssel is kezdjem, hogy aztán rá tudjak térni a film kimért bemutatására. Kimért, mert másképp félek, hogy megsértem a Miyazaki és a Studio Ghibli rajongókat és eltántorítom a lehetséges új nézőket, a felvezető szöveg ugyanis a rendező életpályáját és munkásságát dicséri, s kevésbé a lezárását. Pár évvel ezelőtt véletlenül akadtam rá a Chihiro szellemországban (Spirited Away, 2001) című anime körökben eleve ismert, az Oscar díjnak köszönhetően pedig szélesebben elterjedt meséjére mely stílusosan: teljesen elvarázsolt. A mágikus lények, fura világok, a szimbolikus értelmezés és az, hogy minden szemünkbe szórt varázslata ellenére nem szakad el teljesen a valóságtól tökéletes kombinációt alkot. Aztán gyorsan meglestem a korábbi alkotásait is, melyekben a közös pont mindig a természet megelevenedése, emberi és egyéb tulajdonságokkal való felruházása, jó és a rossz örök harca, a háború utáni Japán képe, hihetetlen lények és bölcs tanítások gyerekeknek és rejtettebb tartalmak felnőtteknek. Szomorúan, meglepődve tapasztaltam, hogy a Szél támad szinte egyiket sem hozza ezek közül magával. Ez nem jelenti, hogy rossz a film, egyáltalán nem rossz, csak éppen… más.

Ha azt mondom, hogy egy 126 perces biográfiáról van szó, akkor azzal mondtam el a legtöbb dolgot. A műfaj magért beszél, nyers életrajzi dráma történelmi betekintéssel és egy csipetnyi love sztorival. Értem én, hogy a rendező méltó emléket akart állítani Horikoshinak, miközben bemutatja nekünk milyen szörnyűségeken ment át Japán a háborúk alatt (nagy kantói földrengés 1923-ban, a Nagy Válság (the Great Depression) és tuberkulózis járvány) de ezzel (szándékosan) korlátozta nagy rajongótáborral rendelkező kreativitását a komoly cél érdekében. Az álom jelentek talán az egyedüli részek, ahol picit szabadabbra ereszti képzelőerejét, ezekben beszélget Jiro az olasz példaképével, egyféle apafigurával, aki átsegíti a fiút a nehézségein. Plusz, tudomásom szerint a mese nem követi betűről-betűre a tervező életét, így egyfajta félig kitalált életrajzról lévén szó belecsempészhető lett volna némi feszültség, mint például a dilemma, amit a zseniális új fejlesztésű repülőgépek mint a gyilkolás kegyetlen eszközei jelentenének. A téma felvetődik ugyan mikor Juro barátjával beszélget, de pár mondat erejéig csupán. Érdemes lett volna meglovagolni ezt a problémakört de a jelek szerint rendezőnk távol tartja magát a világháborús moralizálástól (és a politizálástól – megjegyzem nagyon helyesen).

A történetben rendkívül kevés a cselekmény úgy általában, viszont azt a keveset gyönyörű animáció, mesteri hangulatteremtés, a festői szépségű természet burkolja körül. A fő karakterek jók, bár kicsit sótlanok, egyértelműen Jiro veszekedős kishúgát és a vicces, túlbuzgó, mindig elégedetlen főnökét tudnám ellenpéldának felmutatni mellettük, mint színes(ebb) foltokat a palettán. Összességében a stílus nagyon érett, érzelmes és rendkívül személyesnek tűnik.Ennek ellenére nem gondolom, hogy a “törzsnézők” többsége el tud majd elvonatkoztatni korábbi műveitől az újak pedig egy egyszer nézős drámát fognak látni. Ha Miyazaki ezzel tényleg az utolsó meséjét szőtte, hát rossz ötlet egy új dologgal kísérletezni, inkább a “tuti recept a befutóra” szavaznék. Mindent együttvéve Miyazaki filmje egyszóval korrekt. Egy ilyen kaliberű rendezőnél viszont ez nem jelent dicséretet, sajnos.

Eddig azért kerestük ezeket a meséket, hogy kicsit elrugaszkodjunk a sokszor rideg világunktól (Totoró – A varázserdő titka, 1988), szárnyaljunk a magasban (Laputa- Az égi palota, 1986), átkokat törjünk meg (A vándorló palota, 2004; Ponyo a tengerparti sziklán, 2008). Nos, akkor most keressük hát azért, hogy egy új szemszögből is megismerjük a nagy öreget és személyes kedvencét a repülés témakörét és természetesen azért is, hogy megtudjuk, hogyan születtek meg a legendás vadászgépek a felkelő nap hazájában.

Értékelés: 60%

imdb: 8.0

Rottentomatoes: 88%

Előzetes: