The Fifth Estate (2013)

írta Nikodémus

Ha évtizedek múltán emlegetik még egyáltalán, ez a film két dologról marad emlékezetes: Benedict Cumberbatch fehérre ondolált hajáról és az irgalmatlan buktáról, amit nyitóhétvégéjén az amerikai mozikban produkált. Ilyen hálátlan az utókor, pedig Bill Condon filmje, a The Fifth Estate – ellentétben például a rettentően kínos jOBS-zal – legalább működőképes filmként.

Hogy mennyire, az persze már más kérdés, és erős a gyanúnk, hogy jobb lett volna a témából egy pergő dokumentumfilmet készíteni izgalmas nyomozósdival, illetve számtalan nézőpont és lehetséges értelmezés felmutatásával, de akkor szegényebbek lennénk egy Cumberbatch-jelenéssel. Így hát játékfilmes fogalmazásban kapjuk meg a manapság oly divatosan kortünetnek nevezett WikiLeaks-sztorit. Julian Assange (Benedict Cumberbatch) a szokásos évi kocka-találkozón (a programozók és szoftverfejlesztők régimódian bájos seregszemléjén) összeakad Daniel Berggel (Daniel Brühl), s utóbbit magával ragadja Julian határozottsága és elkötelezettsége. Hogy ez a bizonyos elkötelezettség mi iránt nyilvánul meg pontosan, az csak fokozatosan derül ki Daniel számára, ám mire végleg tisztába kerül a helyzettel, már nyakig benne van. És már nem is akar kiszállni – legalábbis jó ideig. Aztán a dolgok kissé komolyabbra fordulnak, Julian önkéntes kiszivárogtatók százairól beszél (pedig csak ketten vannak), különös sztorikat ad elő hajszínének okáról (csakúgy, mint egy másik, kissé kattant karakter a szomszédból), s nincs tekintettel a magánéletre – nem csak a kompromittálni kívánt hatalmasságokéra, de Danielére sem. A szerverfejlesztés persze elengedhetetlen, úgyhogy újabb tagokkal és rajongókkal bővül a csapat, s miközben a WikiLeaks egyre nagyobbakat durran, hőseink úgy távolodnak el egymásól.

Bill Condon filmje elsősorban erre, a posztmodern nyilvánossági forradalmat végrehajtók jellemére próbál koncentrálni, ám többször elveszíti a fókuszt, és mind cselekményben, mind karakterábrázolásban többször homályzónába téved. Pedig az alaphelyzet sokat ígérő, színészeink pedig kitűnőek: Cumberbatch remek (minden megvan: a selypítés, a fura mozdulatok, a különös egzaltáltság), Brühl szintúgy (visszafogottan mutatja be, miként lesz a rajongóból szekundáns, partner, majd végül kiábrándult ellenfél), és amíg olyan színészek brillíroznak a mellékszerepekben, mint Alicia Vikander, David Thewlis vagy Moritz Bleibtreu, nem panaszkodhatunk. Azt az építményt azonban sajnos ők sem tudják összetartani, mely nem épült szilárd alapokra. Bill Condon jó iparosmesterként ráérzett, hogy ez a történet visszafogott eleganciát kíván, ám azt már nem tudta eldönteni, miről is szóljon filmje. Két zsenikarakter kapcsolatának megromlásáról? A mester-tanítvány viszony útvesztőiről? A nyilvánosság visszavonhatatlanul megváltozott szerkezetéről? A válogatás nélküli kiszivárogtatás erkölcsi dilemmáiról? A média és a közélet elszámoltathatóságáról? Netán erről a rendkívül ellentmondásos média-revolúcióról és annak következményeiről? Mindez szóba kerül, de nem áll össze kerek egésszé. Tanulságként pedig mit is mondhatnánk mást, minthogy itt ez az ember, aki tulajdonképpen saját kis titkait leplezendő feszegeti mindenki másét – kár, hogy ezt is jól szájba rágva kapjuk meg Nick Daviestől (David Thewlis), az iraki WikiLeaks-iratokat több más tekintélyes lappal egyszerre leközlő Guardian újságírójától.

A miértekről tehát a film mélyen hallgat, maradnak a részletek: a jó atmoszférájú díszletek (rideg nagyvárosok és Izland még ridegebb sziklái), stílusos operatőri munka (enyhe kék szűrő szinte minden beállításon), korrekt színészi alakítások. No meg Cumberbatch fehér haja. A Fifth Estate a fináléban még megpróbálkozik valamiféle önreflexióval egy dokumentarista gesztus kíséretében (a “nagy botrány” után a magára maradt főszereplőt interjúvolják ideiglenes állomáshelyén, Ecuador londoni nagykövetségén), és érezhető, hogy ez az az irány, melynek mentén sokkal izgalmasabb is lehetett volna a végeredmény. Spielberg szeme előtt valamiféle melodramatikus München-utánzat lebeghetett, amikor a DreamWorks-szel beállt a készülő projekt mögé, de ezt szerencsére megúsztuk. A Fifth Estate azonban az ellenkező végletbe esett: tétovasága leginkább koncepciótlanságot takar. Jobb lett volna dokumentumfilmben elbeszélve.