9

Disconnect (2012)

 

disconnect-(2012)

„Felhívjam? Fel kéne hívni. Á, nem, majd később. Vagy nem is, inkább ráírok chaten. Igen, majd holnap ráírok. Azt hiszem.”

Ismerős a modern társadalmunk rohanó életének cseppet „antiszoc” gondolatmenete, mely például épp a közösségi hálón történik meg? Ismerős, hogy az internet különböző oldalain titkos avatarok, nicknevek és profilok mögé bújunk, elszemélytelenedünk s ezzel vállaljuk a kockázatot, hogy talán olyan emberek ülnek a „billentyűzet másik végén” akik a tőlünk megszerzett információt kihasználva kárt okoznak nekünk? Ismerős, hogy baj esetén könnyebben vallunk ismeretleneknek a privát dolgainkról, mint a hozzánk közelálló embereknek? Többek között ezekről is beszél Henry Alex Rubin filmje, a Disconnect.

A három hasonló történet három különböző fonalon indul el és a film egy-egy pontján rövid időre találkoznak, egybemosódnak. Egy introvertált, zenéért bolonduló, meg nem értett kamasz kissrác minden különösebb ok nélkül társai gonosz játékainak céltáblája lesz s egy ártalmatlan ’hecc’ miatt sorsa tragikusra fordul. A kisbabájukat elveszítő pár hónapok óta nem tud mit kezdeni az életével, gyászuk jövőjüket is kilátástalan feketébe öltözteti amint lassan elhidegülnek egymástól. A karrierista fiatal riporternő pedig a nagy sztorira vadászik, mely bejuttathatja végre az országos tévébe, viszont azt nem veszi észre, hogy önös érdekeit követve mindenkin átgázol és veszélybe sodorja magát és a környezetében lévő embereket.  A film a különálló történeteket egy központi (és több kisebb kapoccsal) rántja össze, ugyanis a szereplők mind az online arcnélküli chatelés világban keresik a megoldást problémáikra, életválságaikra s nem a szeretteiktől, barátaiktól kérnek segítséget, iránymutatást, nem kommunikálnak egymással, ami azért nagyon szomorú, mert sajnos igaz, nem fikció. Azt bizonyítja, hogy sokszor könnyebb egy ismeretlen személynek kiönteni a lelket nem szándékolt terápiás jelleggel mert a másik oldalon ülő beszélgetőpartner objektív tanácsokat ad, nem ismer és így nem ítélkezik, s nem bánt mert távol van. Könnyebb vigasztalásra lelni hasonló élményeket megélt emberekkel, kapcsolódni és összefogni. A film érdeme viszont, hogy ennél a pontnál, mint sok más dráma, (Trust) nem áll meg, nem időzik körbejárva azt, hanem ugródeszkaként alkalmazza és átfordul thrillerbe. A bajban lévő szereplők kezükbe veszik az irányítást és megpróbálják helyrehozni a helyrehozhatatlant.

QhhqfZL

Véleményem szerint általában azért nem olyan népszerű az a dráma műfaj mely kizárólag az emberi kapcsolatokra fókuszál, mert sokszor unalmas párbeszédekbe, túlságosan is érzelgős, monoton jelenetekbe torkollik. S ha nincsenek húzó karakterek, jó színészek és minimum egy lendületes kamerakezelés/vágás (ami megint csak nagy kihívás ha a cselekmény nagy részét a hosszas monológok, párbeszédek teszik ki) végig nagyokat és nehezeket pislogva  bámuljuk az egész filmet várva a tragikus tetőpontot a vége közeledtéhez, hogy felkiáltsunk: „Na, tudtam, hogy ez lesz!”.  Az Ütközések (Crash) vagy akár a Bábel lábnyomaiban lépkedve itt is egymást követik az események, csavarodnak a szálak miközben folyamatosan próbáljuk kitalálni, hogy mi lesz a következő lépés és külön örülök neki, hogy nem az, amire elsőre számítunk, vagy lehet mégis, de másabb formában. Több dolgot nem is szeretnék elmesélni a történetről, azt szeretném, ha mindenki maga indulna felfedező útra.

still-of-max-thieriot-and-andrea-riseborough-in-disconnect

A forgatókönyv már így is ötös kapott, de mi a helyzet a színészekkel? A „cyber-bullied” srác elfoglalt munkamániás ügyvéd apját az a  Jason Bateman játssza akiről gatyi vagy közepes vígjátékai miatt már épp kezdtünk lemondani, szerencsénkre hitelesen aggódik és harcol fiáért, de igazából magát akarja felszabadítani a szülői mulasztás terhe miatti lelkiismeret furdalás alól.   Frank Grillo (Zero Dark Thirty, Gangster Squad), a magánnyomozó, egyedülálló szülő és Alexander Skarsgard (Battleship, Melankólia) a reményvesztett ex-tengerészgyalogos férj, szintén apáskodnak inkább korrektül, mint kiemelkedően. Végső soron a sok szereplő (beleértve a tinédzsereket is) együttes játéka nagyon tetszetős.  A zenei aláfestés kellemes, megható és főleg a vége felé erős és dinamikus.

BRAY_20111012_DIS_4220.CR2

A következőkben egy ügyes technikai megoldást magasztalok fel és elmélkedősen fejtek ki a befejezéssel kapcsolatban szóval aki szeretne teljes vizuális tudatlanságban nekikezdeni a filmnek az ugorjon egy bekezdést a cikk végére az értékeléshez. Köztudott, hogy más médiumokkal ellentétben – mint a könyv vagy videó játékok – a film mindig hátrányban lesz addig, amíg a passzív képek mutogatása mellett nincs egy élelmes rendező akinek célja a művészi gyönyörködtetés mellett aktívan bevonni a nézőt a filmbe – ami persze bitang nehéz. A játékokban saját döntés alapján irányítunk, a könyvek olvasásakor fejben világokat teremtünk, de a film kapcsán legfőképp passzívan nézünk és befogadunk. Mégsem kezelhetjük a mozgóképeket puszta reprezentációnak, azért nem, mert a benne levő érzelmeket, reakciókat reprodukáljuk, tehát újrateremtjük, amit látunk/hallunk, „sokszorosítjuk” (azonosulási folyamat során a nevetések hallatán kacagunk, félelem láttán elfog a rettegés stb.) és produkáljuk, teremtünk (megijesztenek, szorongunk; egy rejtélyt kapcsán morfondírozva keressük a megoldást). Csak azért írom körül ezt az egészet, mert még olyan filmet nem láttam amelyben a lassításnak vagy a lassított jelenetnek – pár másodpercre ugyan de – nem csak reprezentációs, vizuális élményt keltő célja van, hanem kihasználja, hogy az előző másfél órában a már teljesen bevont közönség pár másodperc alatt totálisra aggódja magát és fejben kalkulálhasson. A lassításos jelenet egybe esik a mozink tetőpontjával, szereplőink tized másodpercek alatt zsigerből, hirtelen döntenek, hogy beteljesítsék sorsukat. Ugyanakkor a nézőközönség szerencsés egy fajta szóval a rendező megadja a lehetőséget, hogy mi legalább lepörögessük az elménkben a lehetséges befejezések tárházát és reagáljunk, mérlegeljünk, ellenkezzünk, döntést hozzunk a kimenetel mellett és ezzel aktívan részt veszünk, izgulunk, ami több mint kiemelkedően szimpatikus megoldás. (Személy szerint többek között egy hangos, hosszú: „Neeeeeee”-vel reagáltam le.)

Tehet nem maradt más természetesen, minthogy újra csak ajánljam eme igen intelligens film megtekintését és ha most ezt a cikket éppen ráérősen olvasod otthon, miközben egy közeli ismerőseddel chatelsz, akkor ne tétovázz, hívd meg egy sörre, szedd a sátorfád és irány kifelé a virtuális valóságból az igaziba. Ablak bezár. Kapcsolat bont.

 

Imdb: 7.5

Rottentomatoes: critics 68%; audience 77%

Értékelés: 80%

Trailer:

 

 

 

9 komment

  1. Nagyon jó film. És az a lassítás… nem voltál egyedül a hatalmas NEEEEEE!-vel. Borzasztóan a helyén volt.

  2. A végén “Neee!”-hez áll-leesés is társult 🙂 Izgulós, ha végig beleélted magad 🙂
    Örülök, hogy tetszett.

  3. Hu, feliratkozott a 2013-as top 10 listámra. Akár a Trust folytatása is lehetett volna. A Trust és az Ütközések ötvözeteként tudnám leírni.
    Már az elején megfogott és nem eresztett. Nos, igen, az internet elterjedése után sok lehetőség kínálkozik: pénzkeresés, csalás és átverés.
    Egyedül a végét sajnálom, nem voltak elég merészek. Elkélt volna, hogy pár szálat sokkolóan zárjanak le.

  4. Fogjuk fel úgy, hogy a nem merészség tette a végét nem átlagossá, nem kiszámíthatóvá 🙂

    • Szerintem ez olyan film volt, hogy nem is lehetett megtippelni a végét.
      Spoiler:
      Volt a tévéripoter – szexmunkás srác – FBI szál, ez úgy volt jó, ahogy véget ért, nem is nagyon kellett más befejezés.
      Az egymástól elhidegült házaspár az interentes fickó után ered – Amikor a férj félrerántja a másik alak puskáját benne volt, hogy elsül a fegyver és a nőt találja el, kifejezetten úgy éreztem, hogy ez fog történni és mégsem. Ide jöhetett volna egy ilyesmi.
      Vagy esetleg a maradék “szálon” a kertben összetalálkozó karaktereknél egy szomorúbb vég…

      De mindegy, így csinálták meg és így is eléggé tetszett.

      • SPOILER
        Egyetértek, lehetett volna benne egy tragikus kimenetel, legalább egy szálon. Ugyanakkor a film végén megkönnyebbültem, és ezt nem mondhatjuk el minden drámáról. Úgy látszik mostanában a pozitív életszemléletet preferálom 😀

  5. Nem volt akkora élmény, mint vártam, de így is figyelemreméltó darab. a lassítás a helyén volt, a befejezés valóban lehetett volna drámaibb. A filmzene viszont csodálatos utat jár be a kissrác dúdolásától a végkifejletig. Ja, May Richter a zeneszerző.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *