Jobb, ha hallgatsz (Kill the Messenger, 2014)

írta Nikodémus

Több volt benne – volt az első gondolatom, miután megnéztem a filmet. Persze gyaníthattam volna: azzal a mozival, amely elvileg piszkos drogügyekről és politikai machinációkról szól, miközben magyar plakátján egy sima (na jó, megszaggatott) 12-es karika virít, valami eleve nem stimmel. A Jobb, ha hallgatsz ígéretes alaphelyzetből indul, és jórészt rendezőjének bizonytalankodása miatt válik végül középszerűvé és felejthetővé.

Ami azért nagy kár, mert hőse többet érdemelt volna. Gary Webb (Jeremy Renner) ugyanis valóban létező személy volt, egy nevesincs helyi lapnak dolgozó újságíró, s a 80-as évek nagy állami drogellenes harcának utólagos elemzése közben észrevesz valami furcsát. Utána megy, és kiderül, hogy a drogellenes szólamokat hajtogató hatalom titokban nagyon is jól megél a Közép-Amerikából származó kokóból, sőt, elősegíti az azzal való kereskedést. A CIA nyakig benne van az ügyben, és a szálak a legfelsőbb körökig vezetnek. Emberünk tehát jó nagy slamasztikába navigálja magát, s amikor cikke megjelenik, robban a botrány.

Michael Cuesta néhány játékfilm-próbálkozáson, illetve Dexter- és Homeland-rendezésen túl ezzel a filmmel kívánta észrevétetni magát Hollywoodban, ám úgy tűnik, a tévéfilmes formátumhoz sokkal jobban ért, mint a játékfilmhez. A hősének önéletrajzi könyve alapján megírt forgatókönyvön már érezhető, hogy egy alapvető kreatív döntést nem tudott meghozni az alkotógárda: Webb magánéletére, a politikai thriller-szálra vagy a társadalmi tabló igényére koncentráljanak? Az elkészült filmben ugyanis mindhárom felbukkan különböző intenzitással (a tabló-jelleget sikerül talán a legkevésbé előadni), ám e nézőpontok kölcsönösen kioltják egymást: a három kevesebb lesz, mint az egy. Nyilván nem rossz húzás bemutatni, hogy a nagy stiklit kiszagoló firkász nem feddhetetlen, patyolattiszta hős (Cuesta érzi, hogy nagyon unja már ezt mindenki), ám a figura komolyabb árnyalása nem nagyon jön össze. A politikai thriller szokásos kellékei közül szintén alig látunk valamit: a nagy meghurcoltatás mindössze két momentumban merül ki, s erre a rendező összesen ha 10 percet szán a játékidőből. Az igazi szarvashiba viszont a tévés dramaturgia kínos visszaköszönése: egy óráig kitűnően épül a cselekmény, jó ütemben érkeznek az információk és a csavarok, aztán minden megtorpan, s mintha egy új mozi kezdődne. A tanácstalanság leglátványosabb jele, hogy több, nagy garral beígért (s a szereplők szájából el is hangzó) fordulatra egyszerűen nem kerül sor. Ja, és a csúcsponton az addigra már meglehetősen zilált idegzetű Webbhez egyszerűen besétál Ray Liotta – gyónni. No itt már erősen mosolyogtam.

Színészeink játéka viszont feltétlenül dicsérhető: mind Renner (aki most producer is), mind Rosemarie DeWitt (a feleség), mind Mary Elizabeth Winstead (a szerkesztő), mind Oliver Platt (a kiadó) becsületesen odateszi magát, játékuk helyenkénti következetlensége a rendezői koncepció-hiánynak köszönhető. S látszik az is, hogy Cuesta nagyon megtanulta a tévés dramaturgiát és a hangulatfestést is: a film első óráján túl a zárlat is hatásos.

Ám ami e két pont között van, az nem több, mint korrekt iparosmunka. Ez pedig egy komoly társadalmi mondanivaló igényével fellépő politikai thrillerrel kapcsolatban elég lehangoló. Pedig a témában sokkal több volt – de nem született meg az új Traffic vagy A bennfentes.