Valószínűleg órákig el lehetne beszélgetni az időutazásról, vélemények és ellenvélemények ütköznének az órák során. A téma a filmesek fantáziáját is megmozgatta és jó néhányuknak alkalmuk nyílt arra, hogy megmutassák mi pattant ki agyukból. Ezen termések nagy része inkább a habkönnyű szórakoztató filmek, de azért akadnak elgondolkodtató, komolyabb hangvételű darabok is. A Safety Not Guaranteed nem éppen látványos, sokkal inkább vígjáték, de nem a térdcsapkodós fajtából, ami a karakterekre épít.
„Figyelem, időutazáshoz keresek társat. Akár veszélyes is lehet” – szól egy rövid újsághirdetés, amit elolvasva bárki szélesen elmosolyodhat. A feladó bizonyára egy komplett idióta vagy egy vicces kedvében lévő hülyegyerek – gondolhatná mindenki. Jeff (Jake Johnson) egy kis újságnál dolgozik, főnökétől engedélyt kérve két gyakornokkal a Ocean View-be utazik. Ebből akár még kikerekedhet egy jó kis cikk is. Olvasd tovább →
Lars (Ryan Gosling – Törés, Half Nelson, Drive) egy kedves, érzékeny, szégyenlős, szorgalmas, lelkiismeretes, egyedülálló fiatalember. Egyszóval az idilli, vagy, hogy úgy mondjam, utópisztikus keresztény erények birtokában van… de valami mégis “hibádzik” nála. Róla szól a Plasztik szerelem.
Mindenki tudja, milyen magasra tette Sacha Baron Cohen korábbi filmjeivel a mércét… amelyet ezúttal sajnos nem sikerült megugrania. Hiába vágtat be egy óriási tevén New Yorkba, full idióta szakállal és 68 darab kitüntetéssel az egyenruháján, hiába tűnik fel a még nála is kreténebb alteregója a színen. Hiába van itt minden a hullagyalázástól kezdve, szeptember 11. elpoénkodásán át, a zöldek kiröhögtetéséig. Hiába lóbálja be a farkát ismét szuperplánban (oké, az csak a dublőré). Az összes erőltetett viccelődés a pedofíliával és a homoszexualitással, a manapság kihagyhatatlan altesti humorral (igaz, szerencsére még emészthető minőségben) megspékelve mind-mind unalmas klisévé szelídült, és meghatni nem tud.
Ez az a film, ha még nem hallottál esetleg róla, ami Európa szerte a közönség kedvence lett, az elsöprő többség egyszerűen imádta, én konkrétan azt hittem, hogy kizavarnak a moziból, mert végig vinnyogva nevettem rajta. Ritka madár ez, olyan vígjáték, aminek az alkotói nem nézik debilnek a nézőt, de nem is a vékonyka alter-kultfilmes tábornak készült.
Driss börtönviselt afrikai bevándorló, alapjában véve nem rossz ember, csak éppen rossz környéken éldegél. Magával cipelt táskájában tiszta ing vagy lyukmentes zokni helyett éles pillangókést és viperát tart. Az efféle zűrös múltú, alulképzett, nem éppen bizalomgerjesztő embereket nem várják tárt ajtókkal a munkáltatók, ezért nem is kuncsorog melóért, beéri azzal is, ha aláírják papírjait és felveheti a havi segélyt.
McG a reklám-és zeneiparban ténykedett és sok kollégájához hasonlóan neki is megfordult a fejében „Mi lenne, ha kipróbálnám magam a mozi világában?” Jöhetett a Charlie angyalai sorozat akciósított filmváltozata és csinálhatott sport-drámát is, ám leginkább arról híresült el, hogy a Terminátor franchise-t a gödör legaljára juttatta, ahonnét még maga a Skynet sem találja a kiutat. Ahelyett hogy megszégyenültem visszakullogott volna klipeket gyártani inkább belevágott a This Means War-ba.
Annak ellenére, hogy az I Love You, Philip Morris meleg komédia nem teljesített valami fényesen a kasszáknál és még a film sem volt igazán szórakoztató a rendezőpárost megdobták laza 50 millió dollárral, kerítettek néhány ismert színészt és hagyták, hogy leforgassák az Őrült, dilis, szerelmet. Steve Carrell és Julianne Moore egy házaspárt játszanak, előbbi egyik este csak úgy váratlanul bedobja a „Válni akarok!” szöveget. A férfi egy közeli vendéglátó egységben köt ki, ahol ízesített vodkába próbálja fojtani bánatát és folyamatosan ismételgeti azt a nevét, akivel neje csúnyán megcsalta. Némi idő után gyakorlatilag mindenki kívülről fújja, hogy mi történt vele, ezért esik meg rajta a nőfalót alakító Ryan Gosling szíve. Felkarolja hát Carellt, hogy kikupálja miként kell (vagyis kellene) a nőket meghódítani. A szereplőgárda tuti választás volt, Carell a 40 éves szűzben látott formáját hozza, sőt a csajozása is mintha onnan lett volna átemelve. Gosling láthatóan már a Drive-ra készült, így számára talán pont kapóra jött, hogy egy kockahasú macsót kellett megformálni és bizonyára jót tett, hogy vidám közegbe került a Blue Valentine után. A film nagy baja, hogy túlságosan hosszú, közel két óra és nem sikerült megfelelően adagolni a humoros szituációkat. Van néhány kacagtató jelenet (pl. a Dirty Dancing-es rész hatalmas), amelyet követően leülne a cselekmény, a mélybe zuhanástól mindig sikerül megmenteni. A 13 éves Robbie és a bébiszitter kapcsolatára ráfért volna az átírás, egy ideig úgy tűnik, hogy ebből nem tudnak kihozni semmit, csak úgy töltelék gyanánt tették bele, de a vége előtti össznépi találkozásnál ez is eléri a csúcsát, ezt követően pedig elnyújtják a befejezést. Sajnálom, hogy 60 %-nál többet nem tudok rá adni és mellesleg szentelhettek volna figyelmet annak, hogy Gosling karaktere miért vesz egy 180 fokos fordulatot.
imdb: 7,9
rottentomatoes: 75 %
Büdzsé: 50 millió dollár
Eddigi amerikai bevétel: 75 millió dollár
Eddigi összbevétel: 92 millió dollár
Lá lá lálálá lá lá lá lálá – Magas hegyek között, hol a tenger hupikék, ott laknak ők a törpikék. Itthon is vígan élvezhettük régebben a rajzfilmsorozatot, amely kicsiket és nagyokat egyaránt lekötött. A kék törpök élete tele volt vidámsággal, soha nem unták meg az egyszerű, de nagyszerű dalocskájukat (lalalala) és nagy sikerrel rejtőztek el a gonosz Hókuszpók és macsekja, Sziú-miáú elől. A filmváltozatot eddig megúsztuk, már 2002 óta próbálják megvalósítani, egy ideig a Paramount Pictures és Nickelodeon Movies égisze alatt formálódott a projekt, majd a Sonyhoz kerültek a jogok. A kis kék törpicsekek megalkotójának, Peyonak az örökösei is szívesen láttak volna egy Hupikék törpikék filmet és bár pénzügyi helyzetüket nem ismerem, de bizonyára azért bólintottak rá a filmesek minden javaslatára, hogy minél előbb szép summa álljon a házhoz. Már az is felettébb furcsa volt, hogy rábólintottak arra, hogy három újabb törpöt hozzanak létre a készítők (nem volt elég az a 100, ami eddig volt?) és Raja Gosnell ellen sem emeltek kifogást. Törp egek.
Ha vámpíros filmekről esik szó ritkán jut az elsők közt eszünkbe az 1985-ös Frászkarika, a horror-vígjáték nem vált klasszikussá és nem emlegetik lépten-nyomon és még csak hatalmas sikert sem aratott. Mégis valakinek eszébe jutott, hogy érdemes lenne bepróbálkozni egy remake-kel, ha már úgyis olyan nagy divatja van feldolgozásoknak. A régi alkotást elnézve (szerintem) elmondható, hogy nem állta ki az idő próbáját, se nem vicces, se nem félelmetes és talán alig akadt egy-két ember, aki térdre ereszkedvén az ég felé kiáltotta: „Miéért?”
A vaksi bazmegol és ágálva hadonászik-kötözködik miközben a süket éppen egy kisteherautó sofőrt küldd el a jó édes anyjába. A vak azt hiszi, hogy a süket szidja, pedig még csak nem is hallja, hogy miket dumál a világtalan. Ez Wally és Dave első találkozása, ahol még halvány sejtésük sincs róla, hogy később, mint két szökött körözött bűnözőt kergetik majd őket az ostoba hekusok, akik olyan szerencsétlenek, hogy még egy vak-süket párost sem képesek cellába tuszkolni. Richard Pryor és Gene Wilder humoristapárosa egyszerűen uralta – de ha nem is, mindenképp színesítette – a 70-es 80-as éveket: olyanok voltak egymásnak, mint Bud Spencer és Terence Hill az ostorcsattogás hangú pofonokat osztó spaghetti-westernekben. A Vaklárma se hall, se lát koncepciója önmagában is zseniális felütés, amihez aztán jön ez a két barom és kult-státuszba emel egy teljesen hétköznapi komédiát, aminek az erényeit bőven lehetne sorolni, de a legszebbik mind közül, hogy nevettet, mert mást nem is akar.
Charlie Sheen egy ideje már csak a tévé képernyőin tudott érvényesülni, a Két pasi meg egy kicsi sorozatban brillírozhatott (sokak szerint magát alakította). Egy ideje azonban már csak a arról cikkeznek, hogy mikor és hol bulizott, illetve mennyi pornósztárral múlatta alkohol-és drogmámoros óráit. Régebben bezzeg… Mi is volt régen? Sosem tartozott a sztárok közé, elért néhány szép sikert, de karrierje elég hullámzó volt. A 90-es évek elején hiába adta nevét néhány szórakoztató alkotáshoz, az évtized végére sikerült kiszorulnia a mozikból. 1994-ben három filmmel jelentkezett, a Végsebesség korrekt akciófilm volt, de alig érdekelt valakit, a Nagy csapat sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és sajnos A hajszára is kevesen váltottak jegyet.
Nehéz dolog a tanárok élete. Folyamatosan küzdeniük kell, hol a maradi, az új ötleteket elutasító kollégáikkal, esetleg a szigorú igazgatóval kell hosszú percekig vitázniuk, hol pedig a gettóból szalajtott, de alapjában véve remek aggyal megáldott diákok fejébe kell beleverniük, hogy ők bizony többre hivatottak annál, hogy élőhelyük sötét sarkain kemény drogokat áruljanak vagy kezükbe simuló fegyvert durrogtassanak. Szegény Robin Williamsre is összekoccantott szemöldökkel néztek páran a Holt költők társaságában, Michelle Pfeiffer pedig eltökélten és dacosan küzdött nap, mint nap azért, hogy diákjai kimásszanak a kudarc mély gödréből. Jon Lovitz helyzete sem volt irigylése méltó az Osztály, vigyázzban, de azután sem fordított hátat, hogy megérkezése után fél másodperccel észrevétlenül tulajdonították el kezéből táskáját.
Rengetegen senyvednek a főnökeik miatt, sokan az asztalukon tornyosuló, fogyni nem akaró meló miatt mutatnak be képzeletben a „szeretett” feljebbvalójuknak, néhányan a kegyetlen zsarnokságot nem bírják elviselni. Számos alkalommal képzelhették el a keményen dolgozó emberek, ahogy a nagyfejes kegyelemért liheg, miközben kezeik satuként zárul rá nyakukra, de még egyéb nyalánkságok is megfordulhattak fejeikben. A Förtelmes főnökökben három jó barátnak telik be a sokadik pohár és elhatározzák, hogy hidegre teszik feljebbvalójukat.
FilmDROID 
