Mosley (2020) / Lucky! (2022)

írta Nikodémus

Egészen különleges csillagállás kellett ahhoz, hogy két ember csaknem négy évtizeden keresztül uraljon egy kíméletlen versengésen és dollármilliárdos bizniszen alapuló sportágat, sőt: olyanná formálja, amilyennek ma ismerjük. Bernie Ecclestone és Max Mosley képes volt erre a bravúrra, noha egyikük sem patyolattiszta figura (és akkor még finoman fogalmaztam): hiányos műveltségű, agresszív viselkedésű, diktatórikus hajlamú, ugyanakkor ragyogó képességekkel, csalhatatlan ösztönökkel és bizonyos karizmával rendelkező emberekként nevük örökre összefonódott a Forma 1-gyel. Hogy kettejük közül ki volt a főnök és ki a szekundáns, első pillantásra könnyű rávágni, ám az összkép ezúttal is bonyolultabb ennél.

S ha már bonyolultság: ez az alcíme a Max Mosley-ról három évvel ezelőtt készített dokumentumfilmnek, mely végigveszi a kétes felmenőkkel rendelkező, sikercsapatot építő (March és Jackie Stewart), majd az F1 szabályalkotó testülete, az FIA elnökeként tevékenykedő férfit. Hősünket a nyitójelenetben mindjárt gondterhelt arccal látjuk egy utcai bemutatón, ahol a közlekedésbiztonság demonstrálása a cél. Michael Shevloff rendező gondosan bemutatja, milyen hosszú út (és csöndes háttértevékenység) vezetett a motorsportok százait (és az utcai autók millióit) érintő biztonsági fejlesztések mai állapotáig. A botrányairól, ellentmondásos döntéseiről és heves természetéről ismert Mosley-ról ez egy egészen új, meglepő kép: a dokumentumfilm bele is mélyed, de alapvetően tartja az időrendi kronológiát. Hőse interpretálásában megismerjük a szerény kezdeteket, a barátság szövődését Ecclestone-nal, a versenysikereket, majd az F1 politikai belháborúit, és szerencsére nem maradnak ki a sötétebb részletek sem. Bulvár-felhangok nélkül, de alaposan tárgyalja a film Mosley kínos szexbotrányát, az F1 2007-es kémbotrányát, a 2008-as szingapúri versenycsalást, és finoman, de megemlékezik Mosley tragikusan fiatalon elhunyt fiáról is. Shevloff megszólaltat barátokat, riválisokat és ellenfeleket egyaránt, de végig főszereplőjét tartja fókuszban: ezt a ravasz ügyvédembert, akit a küzdelem éltet – küzdelem egy biztonságosabb közlekedésért. Ez a finom pátosz kissé megmosolyogtató, de végső soron tiszteletreméltó – ahogy egy lassan megfáradó öregember elegáns számvetése is.

Sokkal inkább aranyfénybe vonja, és ezért kissé hamisan ábrázolja hősét a Lucky! minisorozat: Bernie Ecclestone az egyetlen interjúalanya, akit fehér ingbe öltöztettek, fehér háttér elé ültették, és jól belenyomták a kamerát az arcába. Ecclestone különös arcjátékát ez a gesztus közel hozza, s talán ez az egyetlen igazán élvezetes momentum az egyébként igényesen elkészített, bőséges játékidejű sorozatban. Merthogy Bernie grimaszol, mégpedig rendesen: jó adag humorral, iróniával kíséri az általa kimondottakat, sőt, néha lódításon is kaphatjuk az amúgy nagy kedvvel mesélő öreget. Manish Pandey alkotása tulajdonképpen egy grandiózus mesedélután (találó animációs betétekkel), melynek legnagyobb értéke az az elképesztő archív videóanyag, amit a Forma 1-et az 1950-es kezdetektől bemutatja. Tuti, hogy eddig soha nem látott felvételek garmadája tölti ki a játékidőt: az egyszeri rajongó már itt a nyálát törli, és persze Ecclestone kommentárjai is többnyire ülnek. Mégis kicsit olyan ez a Lucky!, mintha talapzatnak készült volna főszereplőjének szobrához: elvétve hallunk a 40 éves Ecclestone-éra botrányairól (pedig volt bőven), a csapatfőnökökkel, bankárokkal, promóterekkel, szponzorokkal való huzakodásokról, és az az érzésünk, hogy a rafinált autónepper (hősünk karrierje anno így indult a ködös Londonban!) egy utolsó utáni fricskaként el akarta mesélni mindenkinek az ő saját F1-sztoriját (többek között a tulajdonlást 2016 óta átvett Liberty Media ellenében). A leköszönés konkrét felidézése ezek fényében különösen furcsa, mi több, nehezen hihető.

Bárhogy is, ez a két ember – noha a végefelé már önmagukat túlélt őskövületeknek tűntek a Forma 1 élén – komoly hatást gyakorolt mindarra, amit manapság modern, üzleti alapú tömegszórakoztatásnak nevezünk. Épp ezért megérdemeltek volna mindketten egy árnyaltabb portrét. Hogy az kevésbé lett volna kegyes hozzájuk? Meglehet. Addig is érdemes a két film mellé elolvasni ezt is: sok mindent megmagyaráz…