Önfia vágta sebét – A sziget szellemei (The Banshees Of Inisherin, 2022)

írta Nikodémus

Ritkán készül igazán megrendítő mozgókép emberi kapcsolatok felbomlásáról. Filmen a szerelem is inkább születik, semmint elpárolog, s ha véletlenül utóbbi történne, azt többnyire sírós-veszekedős drámai nagyjelenetek kísérik. No de egy barátság? Martin McDonagh legújabb, egy évtizedig dédelgetett filmjében egy kicsiny ír sziget egyik lakója dönt úgy, hogy egyszercsak nem kér a másik társaságából. A magyarázatot pedig utóbbival mi is keressük.

Gyönyörű nyitójelenettel indul A sziget szellemei (The Banshees Of Inisherin): idillikus tájképet látunk szikrázóan kék éggel, élénkzöld gyeppel és egy békés kikötővel, amely fölé szivárvány feszül. Megérkeztünk: itt az édenkert. Az ég azonban csakhamar beborul: Pádraic (Colin Farrell), a kissé együgyű, ám jólelkű pásztor egy nap arra eszmél, hogy évtizedes cimborája, Colm (Brendan Gleeson) elhúzódik tőle a délutáni sörözéskor. A kocsma népe együtt csodálkozik a férfival, aki rögvest megtudakolja a frissen megtapasztalt távolságtartás okát, ám magyarázatként csupán némi ködös mellébeszélést kap barátjától, amit nem tud mire vélni. Fordulnak a napok, de a rejtélyre nincs megoldás: Pádraic nem érti, hogy az addig kiválóan működő köteléket miért vágja el most Colm, aki szemmel láthatóan komolyan gondolja különös döntését. Olyannyira, hogy egy ponton megfenyegeti Pádraic-ot, hogy ahányszor szólni mer hozzá, annyiszor levágja önnön kezének egy-egy ujját. Ezt már nem lehet elütni egy vaskos tréfával.

Közben finoman alkonyodik: lassan megismerjük főszereplőink mindennapi életét, melyről gyorsan az a benyomásunk támad, hogy szánalmasan üres. Pótcselekvésekkel töltik ki idejüket, s a tét, amire a barátság megszakításának okaként Colm hivatkozik, inkább kifogásnak tűnik, semmint valód elköteleződésnek. Persze azért fáj, de szó szerint, fizikailag: a zenélés képessége vész el általa, ám úgy tűnik, a magába zárkózó, morózus férfit mintha ez sem érdekelné. Fásultsága egyre nő, és mind csöndesebbé válik. Egy percre sem nyílik meg, s ez kisszerűségében talán még félelmetesebb, mint Pádraic egyre kétségbeesettebb – olykor mulatságos – próbálkozása, hogy valamint megértsen egykori barátja döntéséből. A sziget növekvő árnyai némán kísérik kettejük küzdelmét, közbeavatkozásra azonban csak egyvalaki vállalkozik: Pádraic nővére, Siobhán (Kerry Condon), aki méltósággal viseli, hogy nem tudott férjhez menni, s a ház körüli teendőkön túl esténként regényt olvas. Talán ő az egyetlen józan hang: nem csoda, hogy riadalma ránk is átragad.

Martin McDonagh, aki eddigi, megfontoltan bővülő filmográfiájában rendre az emberi természet kifürkészhetetlen összetettségét vizsgálta, ezúttal szinte kapaszkodók nélkül hagyja nézőjét. Míg az Erőszakik (In Bruges, 2008) s bűntől megvert ember belső purgatóriumát, A hét pszichopata és a si-cu (2012) pedig a véletlenszerűség veszélyes káoszba fúló hatásait mutatta be, a Három óriásplakát Ebbing határában (2017) már bosszú és megbocsátás köré szervezi többszörösen rétegzett mondanivalóját. Talán szabálytalan megformálású, ám alaposan átgondolt forgatókönyvek ezek, melyek írójuk világraszóló tehetségét dicsérik. Ahol kell, elhallgatnak, ahol kell, kimondanak – sőt, kibeszélnek nézőjükhöz. Nem így A sziget szellemei, mely az Atlanti-óceán tarajos hullámai által nyaldosott ír tájhoz hasonlóan egyre sötétülő ködhomályba burkolózik. S épp ez különös történetünk kulcsa: maga a sziget is eleven szereplő, a rajta élő emberek pedig allegorikus figurák. Mulattató kisstílűség és fatalista komorság bizarr egyvelege lengi be a film hangulatát, köszönhetően az erős ír akcentussal előadott párbeszédeknek, melyek ugyanakkor alig tárják fel hangoztatóik lelkivilágát. Helyette hallgatással üzen a film, miközben észrevétlenül sodor minket a szomorú felismerés felé: az elmagányosodás visszafordíthatatlan.

A sziget szellemei bőségesen merít a kortárs ír dráma műfaji jellegzetességeiből, ami nem meglepő, hiszen írója elismert és ünnepelt tagja a kánonnak. A kifacsart humorú, rejtélyes szándékok mentén cselekvő, kiszámíthatatlan, ugyanakkor meglehetősen egyszerű észjárású szereplők ugyanúgy részei az ír néplélek-ábrázolás régre visszanyúló önreflektív hagyományának, mint a különféle boszorkány-jósok, a groteszk mesei fordulatok, a hőseinkhez ragaszkodó állatok, a történelmi-kulturális meghatározottságú katolicizmus vagy az a különös elszántság, hogy túl kell élni ezen a vihar-áztatta, hódító-taposta földön, kifulladásig.

Filmünk 1923-ban, az ír polgárháború legvéresebb évében játszódik: tudatos választás ez is, melyet néhány gesztus erősít a cselekmény során. Az allegória nem is lehet nyilvánvalóbb: két embert látunk, akik magyarázat nélkül elkezdenek egymástól távolodni, a kölcsönös értetlenség pedig gyorsan erőszakot szül. McDonagh az ír lelkialkat évszázados idegen elnyomás okozta vészes megtévedtségéről beszél, és laza utaláshálót sző a sajátos történelmi modellhelyzet köré. A párhuzam – ezt már mi, magyarok tesszük hozzá – számunkra is megrendítő. A zárójelenetet figyelve egyetlen reményünk lehet: hogy az emberi szív ideát mindenképpen töredékes. Nem képes sem eléggé jó, sem eléggé gonosz lenni ahhoz, hogy végül meg ne tűrje önsebezte felebarátját.

(Megjelent: A Szív, 2023. április)