1917 (2019) / Akik már nem öregszenek meg (They Shall Not Grow Old, 2018)

írta Nikodémus

Az 1917-ről itt már írtunk.

Az első világháborúnak (ellentétben a másodikkal) nincs jól kikockázható, átélhető, vászonra vihető dramaturgiája: nincs abszolút gonosz, nincsenek meghatározó fordulatok vagy katartikus győzelmek/vereségek, csak állóháború, gáztámadás, vérszivattyú. S persze a XX. századdal kapcsolatos hamis illúziók gyors rombadőlése. Nehéz is a dolga Hollywoodnak: nem tud kerek, hepiendes sztorit faragni az első gépesített háborúból, hiába is próbálkozik. Egy új-zélandi és egy angol úr nemrég újra nekiveselkedett a kísérletnek, meglepő hasonlóságokkal: az 1917 és az Akik már nem öregszenek meg rendre technikai bűvésztrükkel varázsol, és személyes érintettséggel ríkat.

Sam Mendes Roger Deakins operatőrrel közösen elgondolt világháborús thrillerjében két kiskatona kap egy időre megoldandó feladatot, majd a játékidő gyakorlatilag abból áll, hogy őket követjük küldetésük teljesítése közben. Egy snittben. Pontosabban: néhány snittben (pár rejtett vágás azért akad). A highconcept-ötlet megér egy mozit a kétszeres James Bond-rendezőnek, aki az Amerikai szépség kíméletlensége után szép fokozatosan begyávult az álomgyárnak, s most is technikai feladatként tételezi a forgatást. Szó se róla, a díszletezés pazar (és akkurátus), a lebegő kamera élménye elképesztő intenzitást kölcsönöz, és néhány szimbólumot is sikerül elhelyezni a sztoriban (cseresznyefák pl.). Gond inkább a forgatókönyvvel, illetve annak hiányával adódik, amit egy idő után már nem feledtet az operatőri varázslás. Apropó, varázslás: egy éjszaka ostromlott városból Deakins kamerája által valóságos képköltészet kerekedik. Lehet-e szép a háború? Szabad-e esztétizálni a szenvedést? Az 1917 egy pillanatra sem gondolkodik el ezen, és úgy tűnik, az Amerikai Filmakadémia sem volt annyira oda érte: hiába a nagy esélyek, végül nem lett Oscar-tarolás.

Egészen más tészta Peter Jackson dokumentumfilmje; a hobbittermetű szakállasról tudnivaló, hogy a szokásosnál jobban szerelmes a filmkészítés technikai oldalába, ám úgy tűnik, most valahogy képes volt visszafognia magát. Évekig tartó kutatómunkával összeállított egy történetszálat korabeli katonák visszaemlékezéseiből, keresett rá eredeti, archív képsorokat, és megelevenítette az egészet. Nem tévedés: az első képkockák eredeti formájukban mutatják a fennmaradt anyagot, majd kiszélesedik a kép, megmozdulnak a figurák, színeket kapnak az árnyalatok, és megjön a hang. Jackson mozgóképet varázsol, természetesen hamisat (de pontosságra törekvőt), az eredmény mégis elképesztő technikai bravúr. S úgy érzem, jobban is tiszteli tárgyát, amennyiben nem szépíti a borzalmakat, sőt. Az egyébként nem túl fókuszált, inkább általánosságokat említő hangsáv pont elég egy dokumentumfilm anyagának, és bőven szót kerít az állóháború vicces-groteszk mindennapjairól, a honvágy kínjairól és a szenvedés addig nem tapasztalt mélységeiről. S legyen bármily furcsa, a háború otthonosságáról.

Igen, otthonosságáról. Hiszen ezek a fiatal fiúk, noha kezdeti lelkesedésük gyorsan elpárolgott, a lövészárkokban értek felnőtt férfiakká: tengernyi közös élmény köti össze őket, legyenek azok akár a legmegrázóbbak, amit ember elképzelhet. Állóháború, gáztámadás, vérszivattyú – Jackson előnyből indult ugyan, de filmje mégis sokkal jobban átadja a nagy világégés iszonyatát, mint Mendes túlzottan mesterkélt látványmozija. S ha filmtörténeti távlatból próbálunk jósolni, valószínűleg jelentősebb is lesz.