Take the Ball, Pass the Ball (2018)

írta Nikodémus

Nagyjából tíz éve (egészen pontosan május 27-én) volt egy olyan Bajnokok Ligája-döntő,
ami később futballkorszak-nyitánynak bizonyult: pitbullok a báránykák ellen,
pressing a labdabirtoklás ellen, és az előzetes jóslatok ellenére győzedelmeskedett a katalán szív.
A Barcelona FC Guardiola-korszakáról készült dokumentumfilm.

A foci globális biznisszé válásával természetszerű volt, hogy megjelennek az első olyan filmek, amelyek enyhe játékfilmes beütéssel rajzolnak körbe gigasztárokat, klublegendákat, fényes korszakokat és csúnya bukásokat. A hollywoodi dramaturgia persze mindig mesterkélt marad egy kicsit, ám a két iparágat összekötő sztárkultusz (no és az irgalmatlan pénz) bőven feledteti ezt az apróságot. A Graham Hunter könyve alapján készült Take the Ball, Pass the Ball dokumentumfilm is épp csak ennyit tesz: hozza a kötelezőt, kellemes szórakozást ígérve.

2009 helyett mindjárt 2011-be repülünk az első percekben. Az ellenfél ugyanaz: a rettegett Manchester United. A Fergie-fiókát visszavágót reméltek a két évvel ezelőtti kudarc után, ám a skót mester lenyilatkozta a meglehetősen sima meccs után, hogy ilyen ellenállhatatlanul futballozó csapatot még sosem látott. A dicséret Pep Guardiolának szólt, s az ő karrierjének felidézésével folytatódik a laza, epizodikus szerkezetű film. Játékosok szólalnak meg, edzők és játékosmegfigyelők, szóba kerül a legendás 1994-es BL-döntő, és a labdatartásra épülő, kivételes technikát igénylő Barcelona-stíl több fontos alapelemét is megvilágítják. Túl sok mágnestáblára azonban nem kell számítani, érdekesebb, ahogy pl. Thierry Henry ecseteli a játékrendszer bonyolultságát, s azt, hogy frissen igazolt, egyébként kiváló játékosok mennyire nem tudtak alkalmazkodni elsőre ehhez a különleges játékmodorhoz.

Egy ilyesféle visszatekintő-heroizáló mozi nem lehet meg a nagy rivalizálások bemutatása nélkül, ami esetünkben a Guardiola-Mourinho csörtéket jelenti 2010-2012 között. Két ellentétes jellem, taktika, hozzáállás – lehetne sorolni a találó, de kicsit talán leegyszerűsítő szempontokat napestig, ám a doksi egyik legfontosabb hiányosság épp itt mutatkozik meg: miközben izgalmas kulisszatitkokat tudunk meg a főszereplő játékosoktól, maguk a kulcsmeccsek mintha át lennének pörgetve. A legendás 6-2-es El Clásico góljain például szó szerint átvágtatunk, mintha csak valami mellékzönge volna. A játékosok amúgy szórakoztatóan hozzák magukat: Dani Alves mókamesterkedik, Iniesta a szerény, Henry az elemző, Messi tőmondatokban összefoglal, és egy stáblista-közeli jelenetben az addig hallgató mester is megszólal, hogy előadjon egy misztikus-ezoterikus monológot arról, hogy vajon melyik a világ valaha volt legjobb futballcsapata.

Ez az álszerénykedő fejtegetés finoman szólva rossz szájízt hagy maga után, ahogy az is, hogy a doku végefelé Xavit úgy mutatják be, mint a jövendő csúcs-Barcájának leendő edzőzsenijét. Kicsit fals ez a megelőlegezett bizalom, amit nagyon nehéz lesz beteljesíteni, mert fikcióra épül, és nem valós ígéretre. Mindezzel együtt tisztes munka ez a dokumentumfilm egy olyan csapatról, ami négy évig megkérdőjelezhetetlenül uralkodni tudott az egyre inflálódó futballvilágban.