Zöld könyv / Megbocsátasz valaha?

írta Nikodémus

Tudjátok, van az a tipikus Oscar-aspiráns filmtípus, amit a díjszezonra készítenek el kiemelkedő mesteremberi hozzáértéssel, divatos témában, szívhez szóló üzenettel csak azért, hogy az Akadémia jól megszórja februárban mindenféle aranyszobrocskákkal. Aztán eltelik pár év, és már a kutya sem emlékszik rá. Weinsteinnek volt hasonló taktikája a közelmúltból (no meg vastag pénztárcája és agresszív marketingfogásai), s miután ő kikerült a képből, abban reménykedtem, további tér nyílik a szabálytalanabb filmeknek – hát, tévedtem. A Zöld könyv (a magyar utótagot hagyjuk) és a Megbocsátasz valaha? némi idő eltelte után pont ugyanúgy fog eltűnni a nagy filmes süllyesztőben, mint pl. A király beszéde. S ennek nem a tartalom-túlkínálat az oka, hanem az, hogy mindkét film tulajdonképpen felháborítóan jelentéktelen.

Az alpári vígjátékairól ismert Peter Farrelly alapos műfajváltást eszközölt karrierjén, s egy igaz történetből (Oscar-mágnes 1.) rendezett egy buddy- és roadmovie-t (Oscar-mágnes 2-3.) szépiás fényképezéssel (Oscar-mágnes 4.), finoman viccelődve (Oscar-mágnes 5.) és persze a tanulságot jól a szánkra rágva (Oscar-mágnes 6.). Tony Lip (Viggo Mortensen) olasz-amerikai kidobóember a hatvanas évek New York-jában. Mindent elintéz (rendszerint egy velős egysoros kíséretében), enni azonban nem nagyon tud adni családjának (miközben ő maga folyton zabál). Zsíros állás reményében megy el tehát Dr. Don Shirley (Mahershala Ali) különc (és fekete) zenész otthonába, aki sofőrt és testőrt keres (akkoriban kissé kockázatos) déli koncertturnéjához. A jómódban élő, szofisztikált művésznek megtetszik a nép egyszerű gyermeke, s csakhamar beindul a Mr. Daisy sofőrje-sztori, csak épp fordított szereposztással. És ennyi.

Tényleg nem nyújt a film többet: két főhősünk összecsiszolódik (azért Lip nézőpontja érvényesül jobban, kapott is ezért a film), bekukkantanak kicsit az állítólagosan még mindig rasszista Dél kulisszái mögé, mindenki tanul egy kicsit a dologból, és egy közös családi vacsorán végül összeborulnak, a néző nagy elégedettségére. Színészeinken nem múlik: Mortensen és Ali játéka mindvégig korrekt, bár az össznépi halleluja túlzás. A Zöld könyv lehetett volna izgalmas film, ha mondjuk kezd valamit a népétől társadalmi státusza miatt elszakadt Shirley dilemmáival (ebből egy gyapotmező-bámulás és egy kínos dühkitörés maradt) vagy a szalonrasszizmus és a fordított rasszizmus kérdéseivel, de hát ahhoz gondolkodni kellett volna. Ez a film viszont nem gondolkodik egy fikarcnyit se, csupán ledarálja a PC-üzenetet: ne légy rasszista, mert az csúnya dolog. Jól mutatja az Akadémia minőségi mércéjét (és átpolitizáltságát), hogy ezzel 2019-ben a legjobb film Oscar-díját el lehetett nyerni.

Jobban járunk a különös című Megbocsátasz valaha? mozival, mert az legalább mondani akar valamit. Hogy mit, az kérdéses: Marielle Heller nem volt egészen biztos, mit is akar elmesélni. Az igaz történet-pipa itt is megvan: Lee Israel, egy középkorú írónő (Melissa McCarthy) éppen belegabalyodik a saját életébe (alkotói válság, kapuzárási pánik, alkoholizmus, szerelmi élet), kiadója épp kirúgná, amikor egy hasonlóan furcsa figurával való véletlen találkozás (Jack Hock – Richard E. Grant) szikrát pattint a fejébe: írócelebek leveleit kéne hamisítani, és eladni gyűjtőknek jó pénzért. Az ötlet beválik, hiszen hősünk virtuóz ügyességgel képes belehelyezkedni a közelmúlt amerikai művészeinek társalgási stílusába, s megindul a termelés: mesterségesen öregített papírral, ócskástól vásárolt írógéppel, gondos netszótárazással. A turpisság idővel persze kiderül, és összeomlik a mesterterv, viszont ebből az egészből tulajdonképpen remek könyvet lehetne írni. No és ennek a könyvnek az adaptációja ez a film.

Melissa McCarthy (nehéz bevallani, de) viszi a hátán a filmet, remekül formálja meg a kibírhatatlan, mégis sajnálatra méltó írónőt, akihez Richard E. Grant remekül illeszti hozzá excentrikus, de sosem ripacs figuráját. A két számkivetett egymással is marakodik, de a közös kaland minden unalmat elűz. A rendező kettejük közül inkább női főhősére koncentrál, és szépen érzékelteti Israel személyes drámáját. Olyannyira, hogy egyebekre már csak utalgatni tud, pedig lenne itt gondolati potenciál: eredeti és másolat viszonya, rizikós lélek-maszkjáték, posztmodern értékválság, a(z ön)kizsákmányolás határai és egy (két) élet lehetőségeinek elpazarlása. Az Akadémiának mindez 3 Oscar-jelölésre volt elég.

Ha nincs gondolati esszenciája egy filmnek, lehet kapaszkodni a szakmába: szép a fényképezés, igényes a díszletezés, a színészgárda igyekszik, a stáb odateszi magát, fülberagadós a filmzene stb. Farrelly és Heller be akart lépni az ún. igényes rendezők szűk(nek gondolt) elittársaságába, csak úgy tűnik, épp a lényeggel nem rendelkeztek: mondanivalóval. Mert hiába a szakma kimerítő ismerete, egy filmet nem ment meg az, hogy épp milyen divathullámon lovagol – vagy épp hány és milyen díjjal díszítgették fel menetközben.