1

Bűnből faragott hármasoltár – A törvény nevében (True Detective) – 1-3. évad

írta Nikodémus

Az igazán jó krimi tulajdonképpen dráma: a klasszikus tragédia alapvonalait őrzi, amennyiben a bűnügy rejtvény-logikája helyett a bűn sajátos természetére koncentrál. A bűn ugyanis nem társadalmi probléma vagy erkölcsi megingás, hanem egzisztenciális esemény. A bűnt megtapasztalván a nyomozó (s vele a néző) megrendül, hiszen érzi, hogy maga a lét sérült – a társadalmi igazságosság érvényesítése kevés a gyógyításhoz. Emiatt hazug Columbo, Petrocelli, Don Matteo és a többi, epizódonként kerekre formált sorozat, ahol a főhős szinte játszi könnyedséggel oldja meg az aktuális esetet, hogy a játékidő végére mindig helyreálljon a világ rendje. Az efféle posztmodern krimik (vagy akár a Dr. Csont és a Helyszínelők) áradatában igazi felüdülés volt az HBO A törvény nevében (True Detective) sorozata, melynek három, külön-külön történetet felvázoló évada szokatlan, ám megérdemelt sikert aratott. A sugárzással egyidőben születő hosszas elemzések és rajongói teóriák alaposan körüljárták a 2014-ben indult, idén befejeződött sorozat világát, egyvalami azonban kimaradt az értelmezésekből: az író-kreátor Nic Pizzolato hősein keresztül az isteni erényekről, pontosabban azok dermesztő hiányáról gondolkodik.

Olvasd tovább

3

Zöld könyv / Megbocsátasz valaha?

írta Nikodémus

Tudjátok, van az a tipikus Oscar-aspiráns filmtípus, amit a díjszezonra készítenek el kiemelkedő mesteremberi hozzáértéssel, divatos témában, szívhez szóló üzenettel csak azért, hogy az Akadémia jól megszórja februárban mindenféle aranyszobrocskákkal. Aztán eltelik pár év, és már a kutya sem emlékszik rá. Weinsteinnek volt hasonló taktikája a közelmúltból (no meg vastag pénztárcája és agresszív marketingfogásai), s miután ő kikerült a képből, abban reménykedtem, további tér nyílik a szabálytalanabb filmeknek – hát, tévedtem. A Zöld könyv (a magyar utótagot hagyjuk) és a Megbocsátasz valaha? némi idő eltelte után pont ugyanúgy fog eltűnni a nagy filmes süllyesztőben, mint pl. A király beszéde. S ennek nem a tartalom-túlkínálat az oka, hanem az, hogy mindkét film tulajdonképpen felháborítóan jelentéktelen.

Olvasd tovább

2

Alita: A harc angyala (Alita: Battle Angel)

írta Minime

James Cameron hosszú-hosszú éveken át magának tartogatott és mélyen dédelgetett álma válik valóra a mozikban ezúttal, azonban nem a „nagymester” saját akaratának alkotófolyamata által, hanem mintegy „kiközvetített” munkaként landolt Robert Rodriguez rendező kezében. Az Avatar-folytatásokkal bíbelődő guru személyes jó kapcsolatuk és hasonló rajongásuk miatt szavazott kollégájára, és csupán a produceri és forgatókönyv-adaptálási feladatokra szánta rá az idejét. Időnként, amikor egy nagy rendező elkötelezi magát egy projekt mellett, képes olyan beleéléssel megalkotni álmát, ahogyan azt Cameron tette az Avatar vizualitása esetében. Az Alita-projekt azonban, amely a másik nagy álma volt, lassan kicsordogált a kezéből, és Rodriguez kamerái előtt landolt. Vajon hiba kölcsönadni az álmainkat másnak, akár egy hasonló rajongói nézőponttal rendelkező kollégának?

Olvasd tovább