Behódolás – Két királynő / A kedvenc

írta Nikodémus

Mi lett volna, ha? – tesszük fel az elcsépelt, mégis lényegbevágó kérdést egy-egy életfordulónkra vagy a világ folyásának keresztútjára visszatekintve. Talán elégedetlenségből, talán kíváncsiságból? Esetleg az önfelmentés szándékával? Egy biztos, a történelem nem ismétli önmagát, hogy megadasson a valódi újrakezdés lehetősége. Mégis, olykor szeretünk visszahelyezkedni, beleképzelni magunkat abba a pillanatba, amikor talán másképp, másfelé fordul a nagy kerék… Különböző nézőpontból ugyan, de ezt az anakronizmust működteti buzgón két idei kosztümös történelmi filmünk, a január-február fordulóján bemutatott Két királynő és A kedvenc.

Nem kétséges, hogy az I. Erzsébettel dacoló, majd elbukó skót királynő, Stuart Mária története nagyvászonra kívánkozott, még úgy is, hogy az időszak egyébként is a brit történelem mozgóképen alaposan feldolgozott szakaszának számít. Az angolok ugyanis épp ekkoriban ismerkednek néhány (fogalmazzunk így) államszervezési innovációval: sorozatos feleség-nyakazás, francia befolyás, protestantizmus, női uralkodó. A politikailag kétségkívül eseménydús korszak egyik központi alakja Suart Mária (Saoirse Ronan), aki korai megözvegyülését követően skót királynőként és az angol trón várományosaként tér vissza Franciaországból hazájába. A csínos, okos és céltudatos Mária gyorsan helyre teszi skót főurakból álló tanácsát, majd jelzi Erzsébetnek (Margot Robbie), hogy igényt tart a királynői címre. Vallási és szexuális toleranciát hirdet (mindkettő csak olaj a forrongó indulatokra), dacol az őt körülvevő férfiak ármánykodásával, s mint kiderül, „reformer” magatartására végül csúnyán ráfarag.

Legalábbis filmünk szerint: Josie Rourke színházi rendező első nagyjátékfilmje tele van olyan gondolatokkal, melyeket csupán száz-kétszáz évvel később kezdtek el széles körben hangoztatni. Nehéz így elkerülni az olcsó aktualizálás vádját, a rendezőnek nem is sikerül: hőséből rövid úton feminista ikont farag. A játékidő derekára a néző számára is nyilvánvaló lesz, hogy Erzsébet itt csak mellékszereplő lehet, noha ő is hangoztatja, a hatalom gyakorlása folytán immár férfinak érzi magát, semmint nőnek. A cselszövések pedig elszaporodnak, s egyúttal érdektelenné is válnak: mind nehezebb megfejteni a mögöttes szándékokat. Saoirse Ronan és Margot Robbie egyaránt erős jelenléttel játszanak, s a film csúcspontjának szánt találkozási jelenetben szinte forr köztük a levegő. A körítés (mellékkarakterek, fényképezés, díszletezés) is nívós, ám a film fáradó ambícióit jól szemlélteti Max Richter zenéjének egy vissza-visszatérő vezérmotívuma, amely (íme, újabb anakronizmus) a Bajnokok Ligája szignáljának Händel-koppintását juttatja eszünkbe.

Elég két emberöltőnyit ugranunk az időben, hogy máris egy gyökeresen más korban találjuk magunkat: Stuart Anna (Olivia Colman) brit királynő udvarában különös viszonyok uralkodnak. Zegzugos kastélya sötét titkokat őriz, a személyzet a legbizarrabb kívánságokat is készségesen teljesíti, miniszterei folyton lázadoznak, ám valójában Lady Marlborough (Rachel Weisz) viszi az államügyeket. Csakhamar azonban felbukkan a királynő elszegényedett unokaöccsének protezsáltja, Abigail (Emma Stone), aki szolgálói munkát kér a palotában. Lady Marlborough megkedveli az eszes lányt, ám nem vigyáz eléggé: Abigail-nek hamarost megjön a kedve a hatalmaskodáshoz. Kegyetlen játszma kezdődik a két hölgy között, melynek a kiöregedett, zsémbes királynő tehetetlen eszköze. S a háború minden fronton zajlik: intellektuális, testi és pszichológiai színtéren, melyek közül persze az utóbbi jár a legkegyetlenebb következményekkel.

A görög sztárrendező Yorgos Lanthimos első stúdiófilmjébe is átmenti korábbi látásmódját: olyan rideg precizitással vizsgálja kiválasztott szereplőit, mintha kísérleti állatok volnának egy laboratórium üvegvitrinjében. A történelmi tények stimmelnek, a köréjük költött dráma hitelesnek tűnik, a film mégis folyton elidegenít magától: itt egy kizökkentő fejezetcím, ott egy idegesítően ismétlődő zajzene, amott egy halszem-optika beállítás. Az éles fény-árnyék viszonyok Kubrick borzongató akkurátusságát idézik, a párbeszédek élesek, mint a tőr, a cselekmény pedig abszurd, kényelmetlen és kínos jelenetek halmozásán át döcög előre. Miközben a néző egyre hüledezik a mind meghökkentőbb fejleményeken, lassan rádöbben, hogy korrajz helyett időtlen példázatot lát: a mindenen gátlástalanul átgázoló voluntarizmusét.

Árulkodó, hogy mindkét film címének eredeti jelentését kissé eltérítette a magyar fordítás: a Két királynő (Mary – Queen Of Scots) eredeti címe bevallottan Máriát helyezi középpontba, A kedvenc (The Favourite) pedig inkább A kegyenc-nek fordítható. Szépelgő felülfogalmazás itt, durva eufémizmus ott: szimbólumai annak, hogy a kor, amelyben filmjeink készültek, mennyire nem hajlandó nevükön nevezni a dolgokat. Visszavetít és áltatja magát. Szebbet vagy alávalóbbat, de hazudik: urakra és alattvalókra, pöffeszkedőkre és behódolókra osztja az emberiséget. Keserű kommentár ez, és fájdalmasan ismerős.

(Megjelent: Új Ember, 2019. február)